Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 32. (Kaposvár, 2001)

Kaposi Zoltán: A magyarországi nagybirtokrendszer változásai (1700-1945)

dig nem okozott túlságosan nagy társadalmi feszültségeket, hiszen volt még szabad terület, s a nagybirtokok még mindig nem érték el gazdasági kiterjedésüknek felső határát. Az ilyen vidékeken a munkabér magas maradt, a jobbágyok, zsellérek számára pótlólagos jövedelmi források adódtak a majorsági alkalmazás révén. Más vidékeken, ahol a magas népességszám miatt nem volt már lehetőség a területi kiterjeszkedésre, új földek meghódítására, békés megoldás csak ritkán adódott. Faragó Tamás számításaiból, s saját kutatásainkból is tudjuk, hogy ilyen esetekben a falusi tömegek esetében maradt a háztartásokon belüli szaporodás, ami nyilvánvalóan az egy főre eső jövedelem csökkenésének veszélyét hordozta. Egyes magyarországi tájakon a szaporodás visszafogásában látta a lakosság a megoldást (ilyen volt például az ormánsági egyke), máshol a fölös népesség kibocsátása lehetett az üdvözítő, nem véletlen, hogy szinte az egész XIX. század során jelentős északról délre irányuló mobil vándornépességgel találkozhatunk, akik aztán szerződéses munkásként, idénymunkásként stb. kereshették meg kenyérre valójukat. Az 1848-as jobbágyfelszabadítás a fókuszpontja ennek a szakasznak. A márciusi-április törvények a jobbágyságot felszabadították, s az addig úrbéri telekként használt földet a parasztságnak tulajdonba adta. Ez a nagybirtok rendszerét többszörösen is sújtotta. Egyrészt az 1767-ben megkezdődött folyamat kulminálódott, hiszen a hagyományos nagybirtokok mérete látványosan lecsökkent annak függvényében, hogy mekkora volt az úrbéri állomány a birtokon. Ez országrészenként, területenként eltért egymástól, szélsőséges esetben akár azt is jelenthette, hogy a korábbi terület 70-80 %-a is elveszett az uradalmi tulajdonos számára. Ahol a kisebb népsűrűség miatt nagy volt az allodiális föld, ott kisebb földterület-veszteséggel megúszhatta a tulajdonos. Ugyanakkor a területi veszteség tiszta jogi helyzetbe hozhatta a tulajdonost, hiszen már csak a közös haszonvételű földeket (erdő, legelő) kellett elválasztani. De további negatívumokat hozott magával a nagybirtokosok számára az is, hogy az uradalom a jobbágyfelszabadítással elvesztette korábbi munkaerejének jelentős részét, s főleg ott jelenthetett ez sokkot, ahol a majorsági termelés még mindig a robotos kényszermunkára épült. A munkaerő-veszteséget pótolni kellett, s nem véletlen, hogy szinte országos munkaerőhiány állt elő már 1848 nyarán, a betakarításkor már alig lehetett munkást találni, a munkabér pedig magasra szökött, tovább rontva a birtokosok pénzügyi pozícióját. Az sem volt jó az uradalmak számára, hogy a régi nemesi kiváltság, az adómentesség is megszűnt, s az 1848-as törvények szerint a földek után komoly adótétel terhelte a földesurakat. Elvileg a megszavazott kárpótlás csökkenthétté volna a birtokosok veszteségeit, kaptak is némi előleget néhányan, de ekkor még nem volt lehetőség ennek rendezésére. A szabadságharc alatti bizonytalan pénzügyi helyzet, s főleg a Kossuth-bankók elfogadása kapcsán támadt bizonytalansági tényező is nehézségeket okozott a mezőgazdasági termelőknek. S végül, de nem utolsósorban az őszi-téli honvédő háború is megcsapolta az uradalmak erőforrásait, amerre a hadviselő csapatok elvonultak, ott felélték a készleteket, megterhelték a gazdaságokat. A szabadságharc miatt a forradalmi törvények végrehajtásának és rendezésének jó néhány darabja a császári abszolutizmus időszakára maradt. Az 1850-es évek első felében rendeletekkel bevezetett intézkedések viszont egyértelműen előnyére váltak a magyar mezőgazdaságnak. A belső vámhatár 1850-185l-es eltörlése olcsóbbította