Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 31. (Kaposvár, 2000)

Szabó Bálint: Somogy megye felsőbb párfórumainak szerepe a szovjet-jugoszláv viszályban 1948 és 1951 között

molni. A kudarcok elkendőzésére pedig alkalmasabbnak vélték az általánosságok is­mételgetését, mint a nyílt hazugságot. Egy háborúban ugyanis állandóan „újabb csa­pások" mérésére kerül sor. A már bevált formulákból baj nem származhatott. Az előbbiekben megállapítottak érvényesek a Tito-ügy kezelésére is. A megyei pártbizottság számára Jugoszlávia problémájának tárgyalása - bizonyos szempontból - a koreai kérdésnél is nehezebb feladat volt. A nemzetközi imperializmus „hagyomá­nyos" törekvéseinek jellemzése egy közepes képességű kádernek sem okozhatott gon­dot. Jugoszlávia esetében azonban a forradalmi munkásmozgalmon belüli szakadár­ság kínos kérdései bonyolították a képet. A központi határozatoktól való fogalmazás­beli eltérések könnyen ideológiai elhajlás gyanúját kelthették volna. Somogy frontme­gye volta sem könnyített a beszámolók fogalmazóinak helyzetén. A párton belüli tisz­togatások, a gyakori kádercserék csak fokozhatták óvatosságukat. A Jugoszlávia helyzetéről mondottak egyébként belső ellentmondást rejtenek magukban. A fegyverszállítmányok nyilván arra utalnak, hogy az amerikaiak a „béke­tábor" ellenében akarják Titót felhasználni. Ebben az esetben nem állhat érdekükben, hogy a csatlós ország teljesen tönkremenjen. Ebből következően nem zsákmányolhat­ják ki a végsőkig Jugoszláviát. A tények is ellent mondanak ennek. A kínálkozó elő­nyöket felismerve a nyugati kormányok Jugoszlávia támogatása mellett döntöttek, és erőfeszítéseket tettek azért, hogy Tito hatalmon maradjon. A szovjet-jugoszláv vi­szály ugyanis már önmagában is komoly nyereséget jelentett a nyugati hatalmak szá­mára, mert semlegesítette a 33 hadosztálynyi jugoszláv hadsereget. 1949-ben Tito le­záratta a jugoszláv-görög határt, ami lényegében véget vetett a polgárháborúnak. Jó­val könnyebbé vált Olaszország védelme is, mivel Jugoszláviát a semleges országok közé lehetett már sorolni. Áttételesen mégis az Egyesült Államok volt a fő nyertes, ennek megfelelően a legjelentősebb pénzügyi támogatás is tőle származott. 1949 szep­temberében az amerikai kormány 20 millió dolláros kölcsönt folyósított Jugoszláviá­nak. Ezt hamarosan további segítség követte. 1950-ben az amerikai Kongresszus „Jugoszlávia sürgős megsegítése" címen törvényt fogadott el, mely 50 millió dolláros segélyt irányzott elő. 1949 közepétől 1955-ig Jugoszlávia a legkülönbözőbb források­ból összesen 598.5 millió dollár gazdasági és 588.5 millió dollár katonai segélyt ka­pott. Ily módon Tito mintegy 1,2 milliárd dollár támogatásban részesült, amiből csak 55 milliót kellett visszafizetnie. 121 Érdemes a januári pártkonferencia és a decemberi pártértekezlet közti hang­súlyeltolódásokat is figyelembe venni. Noha két különböző fórumról van szó, a doku­mentumok részbeni átfedései lehetővé teszik az összehasonlítást. Figyelmet érdemel például a megye sajátos helyzetének hangsúlyosabbá válása. A decemberi beszámoló egyértelműen leszögezi, hogy „országunk, megyénk határos Jugoszláviával." 122 Ez a kitétel a januári dokumentumban nem szerepelt. A megyei pártbizottság decemberben már nyíltabban kifejezésre juttatta a megye helyzetének következményeit: ,JVekünk különösen fokoznunk kell éberségünket, növelnünk kell békeharcunk erejét." 123 Janu­121 Jelavich: 287-288. p. 122 SML. XXVII. 550. f. VI. őe. 211-212. p. 123 Uo. 211. p.

Next

/
Thumbnails
Contents