Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 26. (Kaposvár, 1995)

Függelék - Tudományos rendezvények 1994-ben

mezőgazdaság átalakulása stb.). Ha a reális kompromisszumot (amelynek létrejöttekor nem lehetett látni, hogy a kettős szövetségből milyen hátrányok származnak majd) és a rá következő fellendülési korszakot mégis ilyen súlyos következmények kísérik, akkor mélyebben meg kell néznünk a dolgokat. Először vegyük szemügyre, hogyan látták e kérdéskört a jeles magyar gondolkodók, miért látták egytől egyig valamiképpen a Kiegyezésben a felbomlás okát. Szekfű Gyula a Három nemzedék-ben a Kiegyezést pozitívan értékeli. Szerinte nemzet és uralkodó végre egymásra találtak, s a Kiegyezés voltaképpen a megvalósítható '48. A baj nem a kiegyezéssel van, mondja Szekfű, hanem azzal, hogy utána egy liberális rendszer jött, amely mellőzte a konzervatív szociálpolitikát. Szekfűnek ez az állítása contradictio in adiecto, mert a Kiegyezés liberális alkotás volt. A konzervatív megoldás az októberi diplomát jelentette, korlátozott alkotmányosságot, amiben Magyarország provincia lett volna. Németh László kritizálja a Kiegyezést Kisebbségben c. munkájában. Tisztábban lát Szekfűnél, s tudja, hogy a magyarság ösztönös politikai érzékkel kievickélőben volt a halálra ítélt Monarchiából, de egyszersmind részese is volt annak, a kétfejű sas egyik fején piros-fehérzöld sapkát viselt. E ponton azonban fordulatot vesz Németh László. A kiegyezést szerinte nem az igazi magyar elit hozza létre, hisz az visszavonult, hanem a magyar érdekeket figyelmen kívül hagyó, asszimilánsokkal keveredett álelit. Ez az érvelés történetileg nem állja meg a helyét. A politikai vezető réteg magyar volt. Még inkább gyenge lábakon áll Németh Lászlónak azon okfejtése, hogy Magyarországon megint a werbőczyánizmus ült vissza a nádori székbe, legfőbb gondja az volt, hogy milyen szerződést kössön a királlyal, s ezt a törekvést első számú nemzeti érdeknek tüntették fel. Az apró csúsztatások miatt Németh László elmélete továbbvivő önkritika helyett a felelősség áthárításának ideológiája lett. A legmélyebb kritikát Bibó István alkotta. Kiindulópontja, hogy a magyar történelem legkártékonyabb tényezője a tényleg werbőczyánus kis- és középnemesség volt. E nemesség parasztgyűlölő és tehetetlen volt, frázisokban élt, a XIX. században ténylegesen a nemzeti ügyet hangoztatta, ám valójában kárára volt. Ez a mentalitás és viselkedésmód átöröklődött a dualizmuskori dzsentrire, majd folytatódott a Horthy-korszakban is. Bibó szerint a vezető réteg a Kiegyezés előtt két dologban tévedett. Az egyik, hogy Ausztria fennállását nemzetközi szükségszerűségnek gondolta. A másik, hogy Ausztria felbomlása magával sodorná Magyarországot. E kettős tévedés miatt a Kiegyezés hazugságra épült, az egész új rendszer illuzionizmussal, kétszínűséggel, torz reakciókkal telítődött. Egy hazugságokra épített rendszer pedig bukásra van ítélve. Bibó egy helyes társadalomtörténeti kiindulásból hibás politikai következtetésekre jut. A politikában lehet hazudni, sőt még tartós rendszert is lehet erre építeni, az utolsó évszázad története ezt bizonyítja. Nem is ez az igazi kérdés. Megint szembekerülünk egy metodológiai problémával: nem lehet egy rendszer egész működését a politikai morálra visszavezetni. Bibó kritikájába a kossuthi gondolat és a függetlenségi érzelmek mélyen beleivódtak. A magyar politikai gondolkodás és a történetírás hosszú ideig nem tudta megadni a kiegyezés elfogulatlan értékelését. Az utóbbi húsz évben sok kérdésre választ adott a történettudomány, de egy probléma még mindig kidolgozatlan. Ez a szomszédokkal és a nemzetiségekkel való együttélés kérdése. A kiegyezés reális kompromisszum volt, az adott korszakban nem lehetett jobbat elérni, de Kossuthnak igaza volt abban, hogy lehetetlenné tette a szomszédokkal való megegyezést. A kiegyezés nem ismerte el más népek nemzeti jogait, a rákövetkező nemzetiségi politika is ellentmondásos volt, s a végelszámolásnál - Kossuthnak ebben is igaza lett - mindezt Magyarország rovására írták. A magyar történeti gondolkodást, a magyarság politikai missziójáról kialakult nézeteket az motiválta, hogy Mátyás birodalmát tekintették példaképnek. Csakhogy a XV. század végétől a XLX. század végéig Európa hatalmi viszonyai és Magyarország belső viszonyai gyökeresen megváltoztak. Mátyás birodalma erős volt, igazából csak a törökök veszélyeztették délről. Nyugat felől még nem volt veszély (a Habsburgok még nem erősödtek meg, Németország széttagolt), keleten pedig éppen csak kezdeteinél tart Oroszország egyesítése. A XLX. század közepén számolni kellett az egységesülő és egyre erősödő Németországgal, az