Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 25. (Kaposvár, 1994)

Szita László: Dokumentumok a kanizsai blokád, és a vár kapitulációjának történetéről 1688-1690

óta (!) a blokád kifejlesztésére, fokozatos megerősítésére törekedtek.

12 A tárgyilagosság kedvéért azt is látnunk kell, hogy a blokádban táborozó egységekből bármikor, szinte észrevétlenül elvonhattak erőket anélkül, hogy ennek különös következményei és hatásai lettek volna a végeredményre. Ez Kanizsa esetében jelentkezett legszembetűnőbb módon. Mind a fővezér, mind maga a blokádot parancsnokló vezérek, különböző akciókban vesznek igénybe a blokádban lévő csapatokból kisebb-nagyobb alegységeket. Tehették ezt minden veszély nélkül, mert a felmentés nem volt reális terv, inkább csak a török várőrségek teljesíthetetlen álma, továbbá a török várparancsnokok pszichológiai fegyvere, amellyel az utolsó reményt tartották a garnizonok janicsár és szpáhi egységeiben. Magyarországon ekkor már általában, a Dunántúlon pedig kizárólag, a császári és magyar csapatok döntő fölénnyel uralták a terepet, s csak portyák veszélyeztették a közbiztonságot. Bármennyire szimpatikus számunkra Ludwig Wilhelm Baaden őrgróf, a főhadsereg parancsnoka kritikai véleménye, általában és konkréten Kanizsáról írt levele, amelyben a blokádharcot elmarasztalja, a háború végső kimenetele az udvari köröket igazolta. Viszonylag kevés blokádba irányított császári ezreddel, és főleg magyar lovas és gyalogos hajdú különítményekkel, sikeresen lehetett folytatni és befejezni valamennyi török végvár visszafoglalását. Dokumentumaink is ezt támasztják alá. Batthyány Ádám, Zichy István ezredei, néhány császári ezredes alá rendelt, és egy egész ezredet soha ki nem tévő, két és fél zászlóaljnyi császári erővel együtt: 4000-6000 fő között hullámzott a blokádban lévő császári és magyar vezényletű csapatok száma. Anélkül, hogy egyoldalúság vádjával illethetnék a haditanácsot, és az udvari kamarát, azt meg kell állapítanunk a kanizsai blokádra összegyűjtött dokumentumaink alapján, hogy ennek a harci módszernek országos méretekben történő megválasztása és előnybe részesítése, súlyos anyagi meggondolások közepette alakult, alakulhatott ki Bécsben. Nem tekinthetünk el attól a véleményünk hangoztatásától sem, hogy volt benne hátsó szándék is, amelyet most először közölt dokumentumaink nag)' része támaszt alá. A haditanácsi és kamarai gondolkodásmód számolt azzal, hogy a blokád parancsnokai az elmaradt zsoldot, muníciót, különösen a hónapokig késő élelmiszer-szállításokat, a térség még meglévő készleteinek megszerzésével oldja meg. Azaz a kivetett, és sokszor már behajthatatlan adók mellett zsákmányolnak, mondjuk ki rabolnak. Ez ugyanúgy jellemző a magyar, mint a blokadírozó császáriakra, Kanizsa környékén fokozottan jellemző. Míg pl. Temesvár és Gyula, Várad esetében is néhány alkalommal az élelmiszert bejuttatni akaró felmentő különítményeket szétverik és a jelentékeny készleteket elzsákmányolják, és maguk élik fel, azonban a felszabadított területen fekvő Kanizsánál ez már öt esztendő óta nem volt lehetséges. Ez volt az ára a blokádharcnak. A várak környékének falvai szenvedték meg elsősorban, s nem véletlen, hogy nem volt más esély a túlélésre, mint elvándorolni e térségből. Kanizsa esetében látható, hogy mind a török, mind az őket blokádba záró alakulatok éltek a lehetőséggel, és ha volt módjuk, akkor kirabolták a környék népét. Bécs, ha akart sem tudott semmit ez ellen tenni. Ismerünk haditanácsi intenciókat, utasításokat, amely szerint a népet meg kell kímélni. A gyakorlatban ennek feltételeit a központi birodalmi pénzügyi főkormányhatóságok nem teremtik meg. A zsoldot és az ellátmányt hónapokig nem juttatják el a blokádban harcolók részére, rablásra kényszerítve őket. A másik súlyos tényező, amely népességpusztító hatást fejtett ki a blokádháború idején általában, s Kanizsa esetében is láthatóan, a termények, gyümölcsösök,