Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 24. (Kaposvár, 1993)
Bodosi Mihály: Dunántúli 18. századi pestisjárványok különös tekintettel Somogyra
tamra terjed, minden újszülött, mihelyt megszűnik az anyatejjel táplálása - ha immunis anyáról van szó - akkor már védtelenné válik. Történt azonban valami más, fajtaváltásra gyanút keltő esemény a 18. században, az, hogy az addig túlnyomó részben fekete patkányokat kiszorították a nagyobb testű, mozgékonyabb, de kevésbé érzékeny szürke vándorpatkányok. Appleby szerint ezek javarészben már immunisak voltak és hosszú életűek. Slack2 a baktérium genetikai oldaláról a DNS láncbani változás lehetőségét vetette fel, és a baktériumfehérje láncában bekövetkezett sorrendváltozatban sejti az enyhülés titkát. Felfogása szerint a kóros megnyilvánulások csak mellékkörülményei az élősdiség és a toxicitás kifejlődésében, hosszabb generációváltás után a betegség enyhébb formái alakulnak ki. A másik, figyelmet érdemlő tényező, a fogékony egyének védekező rendszerében kialakuló kedvező fordulat, új immunfehérjék belépése a genetikai láncba. Ezeket támasztja alá a pestisbacilus egy közeli rokonának: apseudotuberculo- sis Yersiniának a feltűnése a patkányoknál. Ez egészen szelíd bacilus, mely alig kelt betegségi jeleket, de nagyfokú immunitást alakít ki minden pestisfajtával szemben. Ilyen alapon tételezik fel, hogy a rágcsálók körében ez vagy más, hasonló tulajdonságokkal rendelkező baktérium terjedt el, ami visszaszorította a Yersiniapestis térhódítását. Mindezek ellenére, ahogy a veszély összezsugorodott, forrásai megmaradtak. Nagyobb a biztonság a hatékony védőoltás és az antibiotikumok révén, mégis maradt néhány, még kutatást igénylő kérdés. Szerencsénkre ezeknek túlnyomó része már a rágcsálók fertőzéseinek vizsgálati vonalát érinti. XVII. századi ismeretek a pestisről Az ország Mohács utáni három részre szakadása után a XVI. század második felétől a maradék haza Nyugat-Dunántúlra és a Felvidékre zsugorodott. Az oda menekült vagyont és tudást a továbbvándorlás, a szüntelen hadakozás, az egymást váltó járványok, a nyomukban járó éhezés, vitamin-, sóhiány, a járványos állatbetegségek szegényítették. A könyörtelen hatalom az adók emelésével, a katonaság eltartásával nehezítette a megmaradtak életét. A török fennhatóság alatt maradtak a legegyszerűbb túlélésre rendezkedtek be. Az elvándorlások és elhurcolások megszűnte után a járványok is ritkábban érintették, vagy spontán elszigetelték a kis létszámú településeket, a lakosságszám a másfél század alatt csaknem azonos szinten maradt. A tartósan berendezkedett törökök is rájöttek, hogy az életüket a zaklatás nélküli termelőmunka teheti tartalmassá, viszonylag békés viszonyokat teremtettek, ami azonban gondoskodást nem jelentett, így a járványvédelemre sem fordítottak figyelmet. A járványok közül az évente ismétlődő gyermekkoriak, a nyári vérhas, a tífusz, a malária és a 6-10 évenként ismétlődő pestis, határokra tekintet nélkül pusztította mind a két országrészt. A XV-XVIII. századokban a pestis ismétlődése volt a legfélelmetesebb, mely már a XIII. századtól pusztított hazánkban. Az előzőkben a járványos pestis főbb jellemvonásai megismerhetővé teszik a középkor pestisei legyűrhetetlensége okait; a tudományra épített felvilágosítás hiányát, az orvos- és gyógyszerhiányt, az orvosok tehetetlenségét, a tehetősek, sok orvos elmenekülését, az egyszerű nép magára hagyatottságát, tanácstalanságát, tudatlanságát, amit csak felvilágosítással lehet megoldani. Ezen kívánt segíteni a kor 79
