Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 24. (Kaposvár, 1993)
Füzes Miklós: A magyarországi németek meghurcolása Délkelet-Dunántúlon a második világháború alatti és a befejezést követő években. (Ahogyan azt a történész és az eseményeket átélő látja)
sen megszültem. Fiunk született. Hazánk és otthonunk nem volt, de boldogok voltunk. A férjem Igáiban bejelentette. Nem kérdezték, hogy mi hol lakunk. Beírták és kész! Szilba lett megkörösztölve, a döröcskei pap intézte. Minden el volt rendezve, a többi az én dolgom volt. Hogy hogyan nevelem föl. Nem kellett orvos, se védőnő, semmi. Megnőtt, és férfi lett belőle minden segítség és támogatás nélkül. Amikor rendben voltam, akkor a férjem eljárt Patalomba dolgozni a kőműves szakmába. 30 f. egy napra, annyi volt egy mázsa kukorica is. Elkezdtünk újból gazdálkodni. Neki sikerült bejelentkezni. 1949-ben amnesztia volt. Aki itt tartózkodott Magyarországon, az visszakapta a magyar állampolgárságot, így újból lett hazánk, de házunk még nem. Télen a férjem erdőbe járt, mert fa arra nem volt. Erdő féle sehol a közelben. A tél az ajtó előtt. Napraforgó szárat gyökerestől téptem ki, kévébe kötöttem és az udvarba hoztuk. A gyökér volt a tüke, a szára a fa. Az volt a baj, hogy hamar leégett. Ősszel napraforgó tányérral tüzeltem. Egy rakott sparheltünk volt. A berendezésünk egy ágy, melynek a lábai téglával voltak fölrakva. Két rossz szék, a bölcső, egy rossz asztal és egy kis sublót, melyben az egerek könnyen közlekedtek. Ez volt mindenünk. Egy pár darab fát hoztak Ecsenyből és egy két tüke volt, azon fűrészeltünk. Nagy fűrésszel, de állandóan pöröltünk, mert sehogysem akart menni. Gyengén húztuk. Nem is tudom, hogyan nem fagytunk meg. Majdnem mindig ketten voltunk a Péterkémmel. A férjemnek mindent elő kellett teremteni, hogy éhen ne haljunk. Tojás az volt. Vett két libát, két kacsát, azt megtömtem. A kukorica szemet is össze kellett szednem, amit elszórtam tömés közben, mert mindig hallottam, hogy spórolni kell, mert szegények vagyunk. A kacsát, a libát levágtam, az aprólékot megfőztem, a többit megsütöttem és zsírba tettem. így minden vasárnapra meg volt a hús. Káposzta volt a Tera nénitől. Paradicsomot főztem be. Ennivalónk az volt. Egyszer sütöttem kenyeret. Árpa, fekete és kenyérlisztből. Öt hétig ettünk belőle. így spóroltunk, nem mint most, mindennap friss kenyér! A Péterke nem evett semmit, csak szopott, ővele sem volt baj egész télen. Még orvos se látta. Lassan megjött a tavasz, a komáék is elmentek lakni. Hárman maradtunk. Akkor már voltak disznók. Egyet vágtunk. Vállaltam én is mákot, cukorrépát, kukoricát és krumplit. 30 kilogramm mákot kerestem és annyi cukrot. Arattunk, 15 mázsa gabonát kerestünk. Napraforgó is volt bőven. Sokat dolgoztam. A Péterkét köllött vinni magammal. Közel volt a föld, de mégis velem köllött a mezőn lenni, mert a háznál nem volt senki. A férjem eljárt Patalomba dolgozni. Minden este hazajött, és reggel ment. Biciklivel. Csibéink voltak, kacsák, gyöngytyúkok. Sok mindenünk lett, mire újból megjött a tél. Május vége felé hazajöttek a szüleim Németországból. Feketén. Úgy szöktek vissza. Decemberben visszajöttünk Ecseny- be, otthagytuk a Karai-tanyát és a szomszédokat, Rosemberékat. Egy kilométerre laktunk egymástól. Ők voltak a legközelebbi szomszédok. Én szerettem ott lakni, de a férjem nem. Ő visszavágyott Ecsenybe a szülőfalunkba. 1949 decemberében visszajöttünk Ecsenybe, ide, ahol most is lakunk. Egy szobát kaptunk, mert amit megvettünk, abban a gazda még tavaszig bent lakott. így együtt laktunk vele. Ősszel elment, akkor a szüleim jöttek vissza. Együtt laktunk velük megint. Sok minden kimaradt belőle még, remélem lesz időm pótolni a hiányosságot. 327
