Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 24. (Kaposvár, 1993)
Füzes Miklós: A magyarországi németek meghurcolása Délkelet-Dunántúlon a második világháború alatti és a befejezést követő években. (Ahogyan azt a történész és az eseményeket átélő látja)
lesznek. 73 éves volt a mamám. így fölöltözködtünk. Nadrágot húztam, csizmát, télikabátot. Egy liter pálinka a zsebbe. Nekem altkor még bő ruhám volt, az otthon maradt. Mire elindultunk öten voltunk. Mocsoládra megyünk, ott talán kapunk menedéket. Nem értünk messze, amikor jöttek a járőrök. Vissza én nem tudtam nagyon futni, szűk volt a ruha. Apám húzott. Bementünk egy házhoz, ahol nem laktak. Föl a szénapadlásra, míg el nem mentek. Alig értünk haza, már visszajöttek. Bementünk a lakásunkba, levettem a csizmát, föl a tutyit, a szoknyát rá a nadrágra, vettünk pogácsát és továbbmentünk, de akkor már az öreghegybe. Voltak ott olyan öreg pincelukak, a földpince még megvolt, csak az eleje már nem. Meg olyan róka luk volt, azon lehetett bele bújni. Egy nagy pince volt, oda vettük utunkat. Nagyon nagy hó volt azon a télen. Hideg. Apám kiadta a parancsot: Ti odamentek és be a pincébe, mert ha nem, agyonütlek benneteket. Elindultunk hárman. Anyám, én meg egy asszony. Apám és a másik férfi elmentek a faluba körülnézni, mert ők nemzetőrök voltak, mutatkozhattak. Mi elindultunk. Anyám vett egy pár pogácsát és gyufát. Tutyiba mentünk. Amikor odaértünk, szomorúan álltunk a luk előtt. Édesanyám bement, megpróbálta hogyan lehet bejutni. Visszafelé csúszott. Szűk volt a luk, nehéz volt beférni rajt. Leért. Gyufát gyújtott, megnézte nincs e bent ellenség. Egy kis széna volt a végén. A másik asszony is bement. Én még kint álltam. Kiabálták, gyere! Megpróbáltam. Megakadtam a lukba, kievickéltem, de már nem akartam bemenni. Inkább meghalok, de ide nem megyek be. Anyám azt mondta, ő majd megpróbálja, hogyan lehet kijutni. Nehezen kijött, veszekedett velem. Vessem le a szoknyát, nadrágot, talán sikerül. így jutottam én is be. A szénára ültünk, búsultunk, mi lesz most. Apámék két órafelé megjöttek. Csönd volt a faluban. Három órakor jöttek még hárman hozzánk, de azokat rövidesen hazahívták, mert ők nem lövetik agyon magukat. Menjenek csak el. Kettő elment, az egyik maradt. Hatan voltunk, de én mindig csak azon féltem, hogy nem tudok már kijutni onnan a pincéből. Reggel továbbmentünk, nem mertünk maradni, mert többen tudták, hogy bujkálunk. Egy másik pincébe mentünk. Ott aludtunk is éjjel. Könnyen lehetett lemenni. Az is pinceluk volt. Kedden reggel anyám hazament megnézni, mi van a faluban. Akkor szedték még azokat össze, akik az első nap nem mentek el. Üzent anyám, hogy menjünk tovább, mert keresnek bennünket. Apámék Kisbérre mentek, mi Felsőmo- csoládra. Hárman a barátnőmhöz, Tóth Károlyékhoz, akivel együtt arattam. Ők fogadtak be vasárnapig, akkor jöttünk vissza Ecsenybe. Aki elment, azt elvitték Oroszországba, aki nem ment el, az itthon volt, semmi bántódása nem lett. Ez azért volt, mert a németek elvitték az orosz asszonyokat is dolgozni. Ők viszonozták. De mi fizettünk rá. Tavasszal április körül egyik este nagyon zörögtek az ajtón. Eresszük be őket, mert betörik az ajtót. Édesanyám kinyitotta az ajtót, és közben el akart szökni és segítségért kiabálni. De megfogták, hátbavágták és befelé. Puska is volt náluk. Bementek a belső szobába, ott minden szekrényt kinyitottak, kidobálták a ruhákat. Elvittek egy öltöny ruhát, válkendőt, a cipőmet. Igen a cipőm, ami még most is megvan. 43 tavaszán korán, húsvét előtt jártam a kőművesekhez napszámba culágernek. 54 Pengő volt a cipőm. Kisbérre mentünk apámmal, ott vettük Vük suszternál. Szép lakcipő volt. Ezt vitték el, ami legjobban fájt nekem. A gyöngyömet, ceruzát. Tőlünk mást nem vittek. Egy réklimet még. A második szomszédban már fölpakoltak. Azokat bezárták, de még meg is verték őket. A másik szobában, ahol aludtunk, bejött az egyik, szagolta a borosüveget. Körülnézett nagyon, káromkodott, de elmentek. Az utcán lődöztek. Máshová nem mentek már. Igen sajnáltam a cipőmet, mert akkor még venni sem lehetett, de pénz sem volt. Üzentek Jazvinárral, 319
