Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 24. (Kaposvár, 1993)
Füzes Miklós: A magyarországi németek meghurcolása Délkelet-Dunántúlon a második világháború alatti és a befejezést követő években. (Ahogyan azt a történész és az eseményeket átélő látja)
val. Az sem véletlen, hogy az első betelepített német község Hidas lett. Az egyéni elbírálás elvét nem sokkal később a csoportos telepítésekkel ismét figyelmen kívül hagyták. Az Országos Földbirtokrendező Tanács a lakóhelyükön földhöz nem jutottakat, elsősorban alföldi agrárproletárokat a németek lakta területekre irányította annak ellenére, hogy ott ismeretei szerint sem volt telepítésre alkalmas ház és földterület. A mesterségesen létrehozott feszültség a telepítéssel foglalkozó helyi szerveket kényszerhelyzetbe hozta. A rendelkezések betartásához ragaszkodók kerültek kellemetlen helyzetbe. Ha nem csináltak helyet a telepesek számára, egyszerűen eltávolították őket. Ez a gyakorlat végül is új jogi rendelkezéseket kényszerített ki, ami lehetővé tette az úgynevezett „rátelepítéseket” azok birtokára is, akik nem estek a földreformtörvény hatálya alá. További nyomást a szlovákiai magyarok elhelyezésére szükséges ingatlanok biztosítása gyakorolt a németek vagyoni helyzetére. De automatikusan elvesztették vagyonukat azok is, akik a kitelepítendők listájára felkerültek.1“ Egy 1946. május 18-án készített statisztika szerint a német lakosságtól a földreform során 204 116 kát. h. ingatlant koboztak el. Az elkobzások a későbbiekben is folytatódtak, bár ütemük lelassult. Jelentőssé a kitelepítésekkel kapcsolatos elkobzások váltak. 1949-re ezek mértéke 223 203 kát. h. A németségtől elkobzott ingatlanokra 47 788 telepest 320 551 kát. h.-ra helyeztek el. (Bács-Bodrog megye adata ismeretlen!) Az elkobzások zöme a Dunántúlra, itt is elsősorban Baranya, Tolna és Somogy megyékre esik. Baranyában 12 555 telepes 112 015 kát. h.-at, Somogybán 2257 telepes 19 013 kát. h.-at, Tolnában 8350 telepes 78 040 kát. h.-at kapott.13 A felelősségre vonást az egyéni igazolások alapján lehetett volna végrehajtani, eredményeit azonban a hatóságok nem, vagy alig vették figyelembe. Ugyanakkor az úgynevezett nemzethűség-vizsgálatok elkésettek is voltak. Mire a vizsgálatot elvégezték, addigra a vagyonelkobzást már kimondták. Ha véletlenül az elkobzást szenvedett németre az igazoló eljárás eredménye kedvező volt, akkor sem lehetett azt a gyakorlatban érvényesíteni. Ilyen esetekben legtöbbször a kitelepítési törvényt vették elő, és a kitelepítésre kötelezés alapján nyilvánították a kérdéses ingatlant az állami földalap részének. Délkelet-Dunántúlon 34 843 felülvizsgálatnak eredménye szerint a megvizsgáltak 9,9%-a volt a Volksbundnak a vezetője, 34,6%-a tagja, 13,5%-a támogatója, illetve 36,2%-a nem volt tagja és 5,896-a olyan minősítést kapott, hogy magyarhűségének kézzelfogható tanújelét adta.14 A magyarországi német lakosság kitelepítését elrendelő 1945-ös és 1947-es kormányrendelet már nyíltan a kollektív felelősségrevonás talaján állt. A kitelepítés elrendelésének okait keresve az utóbbi időkig a külpolitikai meghatározottságot, a Potsdami Konferencia határozatát ismerték legfeljebb el. A lényeg evvel kapcsolatosan az, hogy a konferencia egyetértett ugyan a kitelepítéssel, de azt az érdekelt államokra bízta. Tisztán külpolitikai meghatározottságot a magyar-csehszlovák lakosságcsere-egyezmény jelentett, melynek végrehajtását a magyar kormány nem tudta elkerülni. Magyarországon a Szövetséges Ellenőrző Bizottság, annak is a szovjet tagozata volt ugyan a meghatározó elem, de a magyar kormány a lakosságcsereegyezménytől függetlenül is a német lakosság egy részének kitelepítése mellett foglalt állást. Elképzelése szerint a németségnek mintegy felét telepítenék ki. A harmadik elem tisztán belpolitikai jellegű volt, a már ismertetett telepítési akciókkal, a publicisztikában jelentkezett ellenséges fellépéssel kiváltott közhangulat, ami a döntés helyességéről és elkerülhetetlenségéről győzte meg a döntéshozókat, illetve gyakorolt rájuk nyomást. A németség kiszolgáltatottságát ugyanakkor fokozta, hogy 315
