Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 23. (Kaposvár, 1992)
Dóber Viktor: Ferences házikáplánok Somogysárdon és Somogy megyében 1740-1884
1802. szept. 14-én Nagyatádról írt latin levelében Gregár káplán úr a vicegenerálishoz fordul. Úgy állítja be a dolgot, hogy a háromfaiak őt szeretnék lelkiatyjuknak. Szívesen menne oda, de hallja, hogy ellensége Festetics György gróf. Minden rossz hír ellenére - úgy látszik - a szerzeteshiány miatt - Gregár nemsokára ezután elnyerte a sárdi helyi kápláni állást, mert 1802. nov. 19-én már mint „Localis Capellanus Saárdiensis” pályázza meg innét a háromfai plébániát. Elmondja a püspöknek, hogy Háromfa messze van a régi mátertől, Taranytól, saját papot szeretne, Taranytól függetlenül és ő szívesen el is vállalná. Közben elmondja, hogyan került Sárára: Meghalt P. Szabó Porfirius és a provinciális őt helyezte ide a helyére. Most azonban szeretne maga helyére kérni más valakit, hogy ő Háromfára mehessen, mert gyermekkorától fogva jól beszél horvátul. A bajomi illetve sárdi halotti anyakönyvben hiába keressük a jó páter halotti adatait, pedig mindjárt kiderül, hogy Sárdon van eltemetve is. A már ismert Patyi-féle anyakönyvi mulasztásoknak köszönhetjük ezt. Szerencsére dr. Schoderbeck Lajos sárdi plébános idejében, 1935-ben Segesd akkori gvárdiánja, P. Törzsök Ignác közölte Schoderbeckkel ennek kérésére, hogy a sárdi temetően nyugvó 3 ferences közül az első az 1802. szept. 19-én meghalt P. Porphirius Szabó, 1833-ban P. Baksay Vince, 1884-ben viszont az utolsó sárdi ferences káplán, P. Rogán Rajmund kerül a sárdi temetőbe, mivel mind a három hosszabb ideig szolgált e faluban a földesúrnál. 8 Sajnos az első két páter sírját ma már nem ismerjük, de a Pápa István tanító mellé temetett P. Rogán sírja ismerős maradt, és én állíttattam méltó síremléket e szerzetes és a buzgó kántortanító, mint kortársak sírja fölé... Egyébként Gregár további sorsáról nincs adatunk, és Pfeifer Történeti Névtárában sem találjuk őt a háromfai plébánosok sorának elején. A háromfai anyakönyvek közelebbi vizsgálata deríthetne fényt e kérdésre, de ez már nem a mi tárgyunkhoz tartozik. Még annyit jegyezzünk meg P. Szabóról, hogy a rendelkezésünkre álló gyér anyakönyvi adatok szerint az „expaulinus” Szentgyörgyi Gellért távozásától egészen haláláig, 1802. szept. 19-ig szolgált a Somssich családnál, mégpedig Somssich József úrnál, aki 1800-ban kénytelen volt a Tapsonyban fellázadt és Nagybajomon át Sárdra, Hetesre özönlő felkelők dühe, tombolása elől vidékre menekülni. Bizonyára vitte magával a ferences házikáplánt is. Távollétükben a szép Szentháromság templom belsejében is károkat okoztak, az urat pedig még a kóruson és a toronyban is keresték. A múltban erről a tapsonyi zendülésről csak Oroszy Benjámin olmützi feljegyzései alapján készültek beszámolók. Maga Csánki is ezt követi forrásként.79 A veszprémi püspöki levéltárban azonban megtalálható az eddig még ismeretlen, Patyi Antal bajomi plébános által írt izgalmas beszámoló. Somogysárd-Nagybajom közös lelkipásztori múltjában ezt részletesen ismertetem.80 12. Szerzetesek erényei és gyarlóságai 1791. dec. 29-én Csáktornyán kelt a ferences rend Szt. László-tartományának provinciálisa tollából egy érdekes levél. P. Dellamartina Cherubim e levél írója, és a veszprémi püspökhöz intézi sorait. Tudatja vele, hogy a szétszórtan levő ún. házi- kápláni állások annyi szerzetest lekötnek, hogy „vix tot in aliquo Conventu numerentur, qui ad domestica munia, praecipue ubi Parochiae Administratio est adnexa, obeunda habiles essent”, azaz: alig akad már konvent, ahol elég szerzetes akadna a házi teendők elvégzésére, főleg ott, ahol az illető szerzetesek plébániát is 69
