Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 23. (Kaposvár, 1992)
Szili Ferenc: Kivándorlás Somogyból Horvátországba és Szalvóniába (1880-1914) (Második rész)
Itt ugyanis nemcsak arról van szó, hogy rövid idő alatt szinte robbanásszerűen megnövekedett egy-egy falu lakossága, hanem arról is, hogy az őshonos horvát vagy szerb lakosság hirtelen és felkészületlenül kisebbségbe szorulva nem tudott alkalmazkodni és azonosulni a számára sok meglepetést hozó, részére nem is mindig előnyös új körülményekkel. Ezért nem meglepő, hogy közülük sokan gazdaságaikat pénzzé téve az ország belső vidékeire költöztek. Mások azonban nem tudtak elköltözni, vagy pedig nem is akartak, továbbra is a helyükön maradva igyekeztek a régi erkölcsi, jogi és politikai normáikat a többségre rákényszeríteni. Ebben az esetben a kisebbség, előjogaira hivatkozva, törvényes keretek között terrorizálhatta a többséget. A magyar lakosság gazdasági térnyerése vitathatatlanul megtörtént, azonban a politikai hatalomból nem részesülhetett, még az egyenjogúságát sem vívhatta ki, kezdettől fogva csak harmadrendű állampolgárnak számított. A horvát és szerb érdekeket szem előtt tartó közigazgatási és vallási vezetők a minimális toleranciát sem mutatták a magyarokkal szemben. Érthető tehát a magyarok zavarodottsága és identitástudatának a fokozatos és a folyamatos gyengülése. Ebben a feszült nemzetiségi, vallási ellentétektől kiéleződött légkörben a jogos és vélt sérelmek fokozták mindkét oldalon az elégedetlenséget, amelyet mind a horvátországi, mind pedig a magyarországi nacionalista erők a maguk javára igyekeztek kihasználni. A magyarországi, illetőleg a horvát-szlavónországi nacionalista csoportok hevesebb összeütközése nem sokáig váratott magára. A századelő első évtizedében a Julián iskolahálózat kiépülése lobbantotta lángra a nacionalizmus fáklyáját.12 A magyar politikusok e kérdésben a kulturális önvédelmet hangoztatták a horvátok és a szerbek pedig ezt a tényt a magyar nacionalizmus egyértelmű térhódításának tekintették. A fentiek alapján kirajzolódik előttünk a szlavóniai kivándorlás folyamata. A kivándorlók az ország különböző régióiból érkeztek. Bács-Bodrog megyéből - a vizsgált időszakban -51 000, Somogyból 20 000, Zalából 12 000, Baranyából pedig 11000 kivándorló hagyta el véglegesen a szülőföldjét. De más megyékből is számosán távoztak, így Torontál, Tolna, Vas, Veszprém és Trencsén megyékből.13 A kivándorlás azonban főképpen az alföldi és a dunántúli régiókat érintette. A kivándorlók többsége az anyaországgal határos megyék falvaiban telepedtek le. A századforduló idején Szerém megyében a 49 000 magyar, Verőce megyében a 32 000 magyar az összlakosságnak 14, illetve 15%-át alkotta. Pozsega és Belovár megyében egyaránt 15 000 magyar élt, az előbbiben az összlakosság 6-7%-át, az utóbbiban pedig a 2%-át tette ki.14 Szép számmal telepedtek meg a magyarok a nagyobb városokban is, így többek között Eszéken, Zimonyban és Zágrábban. A századforduló évtizedeiből nem rendelkezünk olyan forrással, amelyből kitapinthatnánk a Szlavóniába irányuló kivándorlás további ütemét. Az azonban nyilvánvaló, hogy a kivándorlás trendje a XIX. század utolsó évtizedében meredeken lefelé ívelt. A Dráván túlra már csak kevesen indultak el, az úticél Amerika irányába fordult. Állításunkat igazolhatjuk az igali járás statisztikai adataival is. A korábbi évtizedekben ebből a járásból több százan vándoroltak ki Szlavóniába. A századelőn ez a folyamat végérvényesen megszűnt, a vállalkozók inkább az amerikai útirányt választották. 1901-1906 között mindössze csak két községből - Döröcske és Törökkoppány - öt család, tizenhét fővel vándorolt ki.15
