Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 23. (Kaposvár, 1992)
Nagy Domokos Imre: Fejezetek az iharosi-iharosberényi uradalmak vadászattörténetéből
„Ki kell térnem eredeti gondolatmenetemből, mert nem tartom lehetetlennek, hogy valamely megjegyzésem elmagyaráztatik. Ugyanis azt veszem észre, hogy az utóbbi időben az erdészeti kérdések körül történő vélemény- nyilvánítások, igazán nem tudom, hogy miért, gyakran érzékenységet, sértődöttséget váltanak ki, mellékesen megjegyezve, nagyon az ügy hátrányára. Szerény nézeteim szerint nincs véleménynyilvánítás, nincs támadás, mely sértődöttséget indokolttá tenne, ellenben minden támadás választ kíván, mert ez a nézeteltérések egyedüli tisztázója.”26 Ezeket a sorokat már egyesületi alelnökként írta, azonban korábban is ilyen volt, és éppen ez a rokonszenves, szakmailag értékelt, minden oldalról elfogadott egyénisége tette alkalmassá arra, hogy 1923-ban az OEE közgyűlésén (részben mindenképpen eredeti szándéka ellenére) ma meglehetősen negatívan értékelt szerepet töltsön be. Ő volt Kaán Károly ellenjelöltje a tisztújításon. Az egyesület egyik alelnöke addig ugyanis mindig az államerdészet vezetője volt, s így az állami erdészeti politika itt is kellően erélyes képviseletet és szerepet kapott. Az erdőbirtokosok ezt annak idején tudomásul is vették, főleg azért, mert nem volt ürügyük ellene fellépni. A trianoni béke után azonban jelentősen megváltozott a helyzet. Az államerdők területe jelentéktelenné zsugorodott, s ezzel együtt az államerdészeti tisztikar zöme is a határon túl rekedt.2' Az OEE-ben túlsúlyra jutottak az erdőbirtokosok s a magánerdőtisztek, akik állásuk veszélyeztetése nélkül csak részletkérdésekben szánhattak szembe alkalmazóikkal. Az Államerdészet vezetője akkor ráadásul Kaán Károly volt. Kiváló szakember, de sokszor a kegyetlenségig kemény és következetes, ezért sokak számára ellenszenves. Az 1923-as közgyűlés előtt felmerült a lehetőség, hogy a fenti ürügy alapján Kaán kibuktatható lenne- ha megfelelő ellenjelöltet sikerülne találni. Olyan egyéniséget, akit mind az erdőbirtokosok, mind a magánerdőtisztek tisztelnek (esetleg szeretnek), sőt még az államrendészeti tisztek egy része is elfogad. Ilyen személy pedig csak Inkey Pál volt akkor. Az 1923- december 19-i közgyűlésen a választás meg is történt.28 Inkey Pál 1929-ig állt posztján, az Egyesület történetének egyik legnehezebb időszakában. Miután azonban az OEE anyagi helyzetét a progresszív tagdíj bevezetésével megszilárdította, s az egyesületi életet fellendítette,29 ő maradt ki. Igaz, helyette a hasonló nézeteket valló Waldbott Kelemen báró került az OEE élére.80 Inkey Pál nevéhez fűződik az uradalom bomlása is. Még az első világháború előtt el kellett adnia a deficit fedezésére Kanizsaberket és Csikgátat, melyek a kaszópusztai Hohenlohe-uradalom részei lettek,31 majd nemsokkal halála előtt a lajosmajori részeket Nemestóthi Györgynek.32 Jellemzőnek tartom reá azt is, hogy igazán jó trófeás vadat alig ejtett el, ezeket vendégei - az utolsó években részben már fizető vendégei - ejtették el. Bizonyságul szolgál erre a Nemzeti Vadászati Védegylet trófeakiállításainak katalógussorozata is. Gyermekei - ifj. br. Inkey István (1909) és br. Inkey Tekla (gr. Teleki József né)- már alig voltak befolyással az uradalom sorsára. „Pista báró” tartózkodott többet otthon. A visszaemlékezők szerint kedves, barátságos ember volt, de meglehetősen jelentéktelen személyiség. 1944. október 15. után édesanyjával együtt a nyilasok Sopronkőhidára hurcolták, azonban szerencsésen élve szabadultak. A felszabadulás után néhány évig még itthon élt, azután emigrált.33 199
