Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 23. (Kaposvár, 1992)
Nagy Domokos Imre: Fejezetek az iharosi-iharosberényi uradalmak vadászattörténetéből
mondott le, de mivel erdészeti kérdésekben nem tartotta magát csalhatatlannak, főerdészei gyakorlatilag mindig érvényesíteni tudták elgondolásaikat. Mint vadászembert legjobban Zay Imre szavaival lehet jellemezni:,Annak a vadászgazdának, ki vadászos qualitásának szakszerű vadászással, vadjának óvásával és gondozásával adja tanújelét, felesleges törvényt szabni. Annak mi sem prédikálunk mérsékletet.”20 Igen etikus, korrekt vadászember volt, de jól tudta, őszintén érezte, hogy a vadászat csak egy rész a nagy egészben, melynek alá kell rendeződnie a nagyobb problémáknak. ,A vadkár-kérdésnek nem az okozott kár megtérítése a lényege. A kár megtérítése már csak ultima ratio, azaz eszköz, melyet akkor kell alkalmazni, mikor a kár már megtörtént. A kérdés lényege: arra törekedni, hogy ne legyen vadkár, helyesebben: a vad ne okozzon több, nagyobb kárt, mint amilyen hasznot, előnyt (reálisat vagy ideálisát) jelent a vad jelenléte. Reális haszon alatt értem a pénzbelit, ideális alatt pedig a vadászati passzió kielégítését.” - írta a vadkártérítésről folyt vita során, melyben a következőket is leszögezte: - „Aki sajnálja szarvasát, aki biztosítani akarja azt, hogy a szarvasát más meg ne lőjje, vegye bérbe teljes kártérítési kötelezettség vállalásával mind a szomszéd területeket, vagy kerítse be erdejét, és zárja el szarvasait a szomszédoktól.”21 Pár évvel korábban pedig egészen keményen fogalmazott egy látszólag kizárólag vadászetikai ügyben: „Ne vegye tőlem Szent Hubertusz rossz néven, és ne ütközzenek meg a magukat Szent Hubertusz elvei egyedüli letéteményeseinek vallók, ha nyíltan kimondom, hogy abban az országban, ahol annyi fontos kérdés vár eldöntésre, annyi embernek exisztenciáját érintő kérdés lebeg elintézetlenül, vagy csak féligmeddig ideiglenesen elintézve, mert azokhoz nyúlni nem tudnak vagy nem mernek, szinte gyermekesnek látszik fontosságot tulajdonítani annak, hogy vájjon valaki golyóval vagy seréttel, postával lövi az őzet.”22 Pedig az ő uradalmában ez csak golyóval történhetett. Természetesen nem szabad elfelejteni, hogy ez a valóban igen rokonszenves, sokban demokratikusan gondolkodó, mély szociális érzékű igazi vadászember végeredményben nagybirtokos volt, az I. világháború végéig főrendiházi, 1936-tól felsőházi tag, aki „osztálykorlátait átlépni” nem tudta, s valószínűleg nem is akarta. Az 1935-ös erdőtörvény előkészítő munkái során pl. így érvelt: „...Már most kifejezést kell adni felfelé is annak az álláspontnak, hogy a birtokos rendelkezési jogának a javaslatban tervezett megcsonkítása, ami majdnem egyenértékű a rendelkezési jog elkobzásával, nem találkozik a birtokosok helyeslésével, és nem szolgálja a közérdeket sem.”23 ,A tervezet a magántulajdont elismeri, de a használatot illetőleg előírván a kötelező üzemterveket, megszorítást statuál. A magántulajdon megvédése nevében kifogásolandó, hogy maga a törvény nem írja elő, hogy ez a megszorítás milyen célból történhetik, milyen irányú, milyen mérvű, s mi azon határa, melyet a hatóságnak is betartania kell.”2 Bármilyen vitában is vett azonban részt, sohasem ragadtatta el magát, még akkor sem, ha a „szalonkaháborúban” meglehetősen önkényesen csoportosította a rendelkezésére álló adatokat.2’ Éppen ezért vitapartnerei mindig elismeréssel voltak személye iránt. Saját maga így írt a hazai szakmai viták örökös betegségéről, a személyeskedésekbe történő átcsúszásról: 198
