Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 22. (Kaposvár, 1991)

Szili Ferenc: Kivándorlás Somogyból Horvátországba és Szlavóniába (1850-1880)

érkezésük alkalmával egy hold földet 30 Ft-ért vettek, amelynek az ára a századelő éveiben 200-300 pengőre emelkedett.

38 A Magyarországról érkező és szorgalmasan dolgozó cselédek közül sokan földet vásároltak, így többek között Szlatinán is, amelyben a magyarok folyamatosan 1858 óta telepedtek meg. A szerb és a horvát lakosság az ország belsejébe, a hegyek mögé vonult, az irtványos földekre.

39 Az olcsó föld és házhely híre futótűzként terjedt el a Dél-Dunántúlon élő parasztság körében. A szlavóniai vásárokba járó magyar gazdák tudomására jutott, hogy a Dráván és a hegyeken túl alig 40-50 kilométernyire, 15-20, 50 forintért lehet egy hold földet vásárolni, a módosabbak, akik 1000-2000 Ft-tal rendelkeztek, 20-25 holdnyi birtokot is tudtak szerezni házzal, belső telekkel és gazdasági épületekkel együtt. Sokan megélték a meggazdagodás élményét, azok a törpebirtokosok, akik korábban csak 2-3 holddal rendelkeztek, Szlavóniában 20-30 holdas gazdaság birtokába jutottak. Jöttek azután a rokonok, az ismerősök, a falubéliek, a jó szándékúak és a kalandorlelkületűek egyaránt. Ez a birtok aztán nem engedte el többé őket, pedig a későbbiekben sérelmet és megaláztatást is el kellett viselniök. A helybéli lakosság kezdetben nem viselkedett ellenségesen, sőt a földek eladásával megelégedettnek érezte magát. A magyar és a német telepesek gazdasági sikerei azonban ellentéteket szültek, és a konfliktusok nemzetiségi ellentétként kerültek a felszínre, amelyek aztán gyűlölködésig fajultak. Iskolát legtöbb esetben a magyar többségű falvakban sem építhettek, a katolikus magyar templomokban magyar istentiszteletet nem tarthattak, a bíró funkcióját a magyarok csak a legritkább esetekben láthatták el, a szerb és a horvát lakosság kiszorította őket a közös legelőkről, erdőkből, mindezt egy nacionalista ideológia álarca mögé bújtatták. A kivándorolt magyarság egyre súlyosbodó helyzetét sem a politikusok, sem pedig a történészek időben nem ismerték fel. Az érintett magyar vármegyék sajtója reagált leggyorsabban a konfliktusokra, azonban a cikkek egyoldalú álláspontja és stílusa nem vezethetett a megegyezés irányába. A múlt század utolsó évtizedéig a politikusok úgy gondolták, hogy e kardinális kérdést majd papokkal és tanítókkal és általában a magyarosítással meg lehet oldani. Nem véletlen, hogy ebből a korszakból hiányoznak a szlavóniai magyarság sorsát taglaló tanulmányok, ekkor még statisztikai elemzést és e kérdésről prognózist nem készítettek. E tekintetben a Dunántúli Evangélikus Református Egyházkerület jelentős missziót végzett, részint azzal, hogy a Dráván túli híveit rendszeresen felügyelte és látogatta, segített, ahol lehetett, sőt bizonyos fokig a politikusoknak jelezte is a veszélyt. A katolikus vallású magyar lakosság azonban ilyen védelmet nem kapott, mivel a plébániák a zágrábi püspökséghez tartoztak, amely maga is hozzájárult a nemzetiségi ellentétek sok esetben pogromszerű jelenségeihez. A dunántúli református püspök 1877-ben Körmendy Sándor hedrehelyi református lelkészt bízta meg azzal, hogy látogassa meg a szlavóniai magyar egyházkerületet és tegyen átfogó jelentést a vallásszabadságról és a magyarság általános viszonyairól. Körmendy a küldetésnek eleget tett, majd jelentését, amely rendkívül tanulságos, a püspöknek megküldte.

40 Részletesen ismertette a gazdasági viszonyokat, rámutatott a magyar lakosság gazdasági fölényére, érzékeltette a horvát lakosság gazdasági és kulturális elmaradottságát, amelyet ő is, mint olyan sokan mások, faji tulajdonságnak tekintett. Útja során nemcsak papokkal és tanítókkal találkozott, hanem magyar nagybirtokosokkal, nagybérlőkkel, gazdatisztekkel, kereskedőkkel és iparosokkal, akiktől sok információt gyűjtött, amelyekre a jelentésében hivatkozott is. Tájékozódása mégis egyoldalú-