Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 22. (Kaposvár, 1991)

Knézy Judit: Fejezetek a Somogy megyei Nagyberek négy községének anyagi kultúrájából

Az egyik legfontosabb kérdés, hogy mivel magyarázható a négy község összetartozása, a sok rokon vonás kultúrájukban. Ezek a sajátosságok részben a magukkal hozott hagyományok megőrzésével, továbbvitelével keletkeztek, részben helyi fejlődés eredményei. De fenntartottak e helységek lakói olyan - e.területen elsajátított - archaikus elemeket is még a XX. század elején is, amelyeket környezetük már elfelejtett. (Pl. mértanias fehér hímzés, olajütés házi módszerei stb.) Az említett községek közül Buzsákról és Tótszentpálról a XVII-XYTII. században hallunk először (1675; 1695; 1715; 1660). ABuzsák helyén korábban fekvő Magyart és Akts 1268-ban, 1279-ben, Táska 1268-ban már virágzó magyar települések voltak.

13 Szentpál neve alapján a XIII-XIV. században keletkezhetett.

14 Ez a terület a török hódítás idejében leginkább Kanizsa eleste, 1600 után kezdett elnéptelenedni, Táska csak 1677-ben. 1581-től „rácokat" telepítettek erre a vidékre az új földesurak, de 1587-ben a végvári katonák vágigpusztították a Somogyvártól Fonyódig fekvő településeket.

1

^ Az újabb betelepülések a XVTI. század végén megindultak, de ekkor már nem a nehezebben meghatározható „rácz", hanem a horvát („illír, sokac") nyelvű lakosok jelenlétéről beszélnek az iratok. Korábban a községekkel több közeli helység lakossága mutathatott rokon vonásokat a XVTI. századvégi betelepítést követő száz-százötven év alatt, míg el nem magyarosodtak, és termelésükben, fogyasztási javaikban nem azonosultak a vidék magyar népével. Az 1695. évi országos összeírás a Nagyberekben és környékén lévő falvak közül Varjaskér, Buzsák, Szentpál, Kisberény és Sárd lakosairól állapítja meg, hogy „Illyro-croata"-k.

16 Az 1747. évi canonica visitatió másutt is talált horvátokat, illetve illir-sokacokat, így Somogyváron, Vámoson, Osztopánban, Eddén és Pamukon,

17 Eddén magyarok és németek, Pamukon magyarok mellett. Az említetteken kívül a környéken Lengyeltóti, Fiad, Gamás, Gyugy, Szemes, Karád is befogadott délszláv, horvát csoportokat.

I,s Gamás „sokac" eredetű lakosairól már 1825-ben följegyezte a helyi plébános, hogy kezdenek elmagyarosodni.

19 E községek népével kapcsolatban szerepelnek a félreérthető „tót", sőt „dalmát" megjelölések is. A buzsákiak és környékiek tótoknak tartották magukat, és beszéltek a tót nyelvről, tót kontyról és viseletről, de a környékbeliek is így nevezték őket.

20 A különböző helyekről áttelepedett horvát lakosság nyelve, kultúrája nem volt egységes. Nyelvük révén mégis közelebb álltak egymáshoz, mint a környék magyar népéhez. Betelepedésük nivelláló körülményei, az élet megindulása mégis az egymás közötti kapcsolatok fölvételére ösztönözték őket. A beköltöző horvát csoportok többnyire magukkal hozták papjaikat is. Legalábbis anyanyelvükön indult meg az egyház tevékenysége megérkezésük után. A XVTII. század közepének élénk hitéletéről, búcsújárási szokásairól tanúskodnak a fent idézett egyházlátogatási jegyzőkönyv leírásai. A búcsúk alkalmával a felsorolt délszláv népességű falvak lakói összejártak, találkozhattak. Padányi Bíró Márton veszprémi püspök tevékenysége nyomán ezek az alig kialakult kapcsolatok kezdtek meglazulni. Ugyanis a püspök a zágrábi püspökség papjait elűzte, féltve befolyásuktól a veszprémi egyházmegye hatalmát, helyettük saját papjait rendelte a plébániák élére.

21 A rendelkezés nem irányult a horvát nyelvű misék ellen. Az új papok arra törekedtek, hogy megértessék magukat híveikkel, tehát anyanyelvükön szóljanak hozzájuk. így pl. a buzsáki templom szentelésekor a tótszentpáli plébános tartott - a História Domus tanúsága szerint - „dalmát" nyelvű misét.

22 A buzsáki, niklai

23 vásárok és búcsúk még a XX. század elején is összegyáíjtötték a környék népét. A buzsáki búcsú fontos részét képezte a Fehér Mária-kápolna.