Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 21. (Kaposvár, 1990)

Bognár Tibor: Törvényesség és törvénytelenség a hazai németek elleni eljárásban a háború előtti és utáni jogalkotás tükrében

eredetű, melyet több esetben az Alispáni Hivatal bocsájtott az eljáró hatóságok rendelkezésére, amely tartalmazta ugyan a tagok névsorát, de az eredeti irat hiányában nem volt lehetőség az összevetésre, melynek folytán bizonyíthatatlan maradt, hogy a tagnévsor milyen körülmények között készült. Nem volt ugyanis példa nélküli az olyan eset sem, hogy az „eredeti" névsorról íráspróba révén bebizonyosodott, hogy közönséges hamisítvány. Ám nemcsak a Volksbund és SS-tagok, vagy valamelyik elmarasztalható kategóriába sorolhatók voltak reménytelen helyzetben, de elvileg mindazokra jogfosztás járt, akik nemzethűségüket nem tudták hitelt érdemlően bizonyítani. Mivel ezek ellenére sem született meg azonban a kívánatos eredmény, a kormányzat elvágva a további viták lehetőségét végérvényes megoldásra határozta el magát, és olyan rendeletet bocsájtott ki 1945. december 28-án, mely sajátos módon vélte megoldani a kitelepítés problémáját. Nevezetesen úgy, hogy minden eddigi szempont figyelmen kívül hagyásával a németséghez való tartozás puszta tényét elegendőnek tartotta a kitelepítés elrendeléséhez és a vele természetszerűleg együtt járó vagyonelkobzáshoz és általános jogfosztáshoz.

7 A rendelet még azokat is jogfosztással „jutalmazta", akik 1941-ben magukat magyar nemzetiségűnek vallották német anyanyelvük bevallása mellett, holott ez akkor nem volt kevesebb, mint a magyarság melletti elkötelezettség és a nemzethez való tartozás kinyilvánítása. Még az előzőekben már nemzethűnek nyilvánított személyekre is kitelepítés várt az új kormányrendelet értelmében. Ehhez képest már csak puszta szószaporítás, hogy a rendelet a továbbiakban a magyarosított nevüket visszanémetesítőket, a Volksbundtagokat és az SS-eket is külön felsorolta a kitelepítendők között, szinte komikus önellentmondást produkálva még egyetlen paragrafuson belül is, zavaros jogi állapotot hozva létre, tekintve, hogy ezzel egyidejűleg a differenciáltabb megítélést lehetővé tevő előző rendeleteket nem helyezték hatályon kívül. Természetesen ez nem zárta ki annak lehetőségét, hogy mind a közigazgatási eljárásban, mind a népbírósági gyakorlatban ne az egyéni elbírálást biztosító előző rendeleteket alkalmazzák, sőt a népbíróságok a már időközben törvényerőre emelt népbírósági rendeletek hierarchiáját tekintve nem is vehették tekintetbe ezt az új kormányrendeletet, s ítéleteiket továbbra is az ezzel' nem kis mértékben ellenkező jogszabályaik alapján hozták meg. Sajátos jogintézmény volt a németek elleni eljárásban az internálás intézménye. Az 1945 utáni jogalkotás az internálással összefüggő kérdéseket nyilvánosságra hozott jogszabályban nem tárgyalta. A belügyminiszter kiadott ugyan egy erre vonatkozó rendeletet, amelyet azonban sem a hivatalos közlönyben nem publikáltak, de nem találni nyomát a földbirtokrendezéssel foglalkozó szervek iratanyagában sem. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy az internálás mindenféle jogalap nélkül ment volna végbe, mivel a kérdést 1939-ben ugyan teljesen más történelmi körülmények között és politikai indíttatásból, de részletesen szabályozták, s erre hivatkozott a rendőrség politikai rendészeti osztálya is az internálást elrendelő határozataiban. A kitiltásról és a rendőrhatósági felügyelet, vagy őrizet alá helyezésről szóló 8130/1939. ME. sz. rendelet, melynek alapelveit a honvédelemről szóló 1939. évi 2. tc. 150. §-ában foglaltak képezték, végrehajtását a belügyminiszter a 760/1939. BM. sz. rendeletben szabályozta, és a felügyeletre és az őrizetbe vételre nézve részletes rendelkezéseket dolgozott ki. Eszerint azokat a személyeket, akiknek bizonyos községben való tartózkodása a közrend és a közbiztonság, vagy más fontos állami érdek szempontjából aggályos, vagy gazdasági okokból káros, ki lehet tiltani