Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 21. (Kaposvár, 1990)

Sárkány Eszter: Színházi kultúra a századfordulón Kaposváron

A műsort áttekintve látható, hogy a kiegyezés körüli időszakban még szinte szószék volt a színpad, majd a történelmi drámák helyett, a politikum háttérbe szorulásával egyre inkább a (tömegSzórakoztatás került előtérbe. Következett a népszínmű— operett—társadalmi szalondráma—bulvárszínpadi (sikamlós) bohózat—kabaré korszak. A színházi vezetők műsorpolitikájának alapelve természetesen Kaposváron is az volt, hogy operett kell, mert arra általában tódul a közönség. Ekkor még a „nagy generációs" szerzők, Offenbach, Strauss, Supj^é, Planquette, Hervé, Lecocq vagy Kálmán Imre és Lehár darabjait játszották, a kultúrmissziós szerepet átérző helyi újságíró mégis az operettek számának csökkentését kívánta — a művelt közvélemény nevében. Tudva, hogy „a vidéki színházak jövedelmét az operettelőadások keresik ki", azt is szívesen látta, de kis számban. Míg a nézők többsége tódult az operettre, az újságban már azt olvashatta, hogy szeretett darabja ugyan „kacagtató, de egyébként ügyefogyott, összelopkodott mestermunka", tele „elnyűtt formákkal". A Táncos huszárok pl. kedves zenéjű mű, de „szövege silány, mint a mai operetteké", „tömve van zenével" és a „szólószámok helyett inkább a kórusok dominálnak".

39 A kassza érdekében javasolt a hírlajoíró „egy közönség átlagára szabott kitűnő műfajt", „a jó vígjátékokat, amelyeknek a nagy oj^erettáradattal szemben jelentősebb szerepet kellene juttatni". Változott a játékstílus is. A 19. század elejének magyarországi (német) színházait még főként a túlstilizált beszéd- és gesztusvilág, a síró-éneklő előadásmód jellemezte. Ennek eltűntét az is segítette, hogy a századfordulóval gyakorlatilag magyarrá vált a színházak nyelve és a nemzetiségek asszimilációjának fölgyorsulásával elsorvadt a német nyelvű színjátszás. (1908-ban az ország 138 játszóhelyéből mindössze 6 helyen volt német és 3 helyen szerb előadás, de ezek is csak a magyar mellett másodlagosan.'

1

) A nagyvonalú ábrázolást fölváltotta a részletezés, a kifinomult természetesség. Bizonyos naturalizmus nyilvánult meg a jellemábrázolásban és a korképben, díszletben egyaránt. Darabválasztásban és előadásmódban is az új divatot várta a művelt közönség Kaposváron is. A Mit kíván a város? című cikk szerzője szerint „ma nem a klasszikusok állanak az előadóművészet csúcspontján, hanem a társalgási darabok... Ezeknek keretében kell a modern ember belső vívódásait... kifejezésre juttatni."

42 Beregi Oszkárnak, a Nemzeti Színház vendégművészének játékát is azért dicsérte egy klasszikus darabban egy másik helyi lap, mert „az ő Bánkja nem egy díszmagyarban pózoló báb-hős, hanem az ember".

43 A naturális történeti hűség elvének saját korukban modern képviselői, a Budapesten is vendégszerepelt meiningeniek Magyarországon lelkes követőkre találtak. A 19. század historizmusa, a századvégi eklektika, a millennium látványos történelmi kéjosorainak sikerei mind erősítették ezt a vonalat. Korábban a díszletek inkább helyszínekhez, mint darabokhoz készültek és a vidéki társulatok nem költhettek túl sokat dekorációra és azok szállítására. Kaposváron olyan is előfordult a 19. század utolsó harmadában, hogy a műkedvelők kölcsönözték díszleteiket az érkező „hivatásos" társulatnak. A 20. század elejére azonban a közönség ezen a téren is igényesebb lett. Ennek kielégítésére a kőszínház megnyitójára maga a város rendelte meg az Operaházból a Bánk bán korhű díszleteit. Elmúlt korokat idéző, modern darabban esetleg nem is használható díszletre azért még ekkor is viszonylag kicsi volt az igény, mivel egyre kevesebb volt a századelőn a repertoárokban a régi, klasszikus darab. Somogyi Károly társulata az 1890-es évek szezonjaiban még rendszeresen műsoron tartotta a hazai és a külföldi színműirodalom elismert értékeit. (Pl. Shakespeare Lear királyát adták elő délután