Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 21. (Kaposvár, 1990)

Andrássy Antal: A Kaposvári Berzsenyi Dániel Szabadkőműves Páholy története (1902—1903) (1. közlemény)

Ii lég rámutatnunk csak néhány szembeszökő hiányra. Míg az alig felényi területű Csongrád megyében — mindamellett, hogy a megye lakossága nagyrészt földmívesekből áll, s a vasúti fővonal csak a megye szélét érinti, — három modern város képződött, mindegyik jórészt saját erejéből fenntartott kellő számú közép- és polgári iskolákkal, színházzal, polgári körökkel, dal- és zeneegyesületekkel, addig a csaknem háromszorta nagyobb Somogyban csak egy kisebbszerű város van, középiskoláit csaknem teljesen az állam tartja fenn, polgári fiúiskolája csak egy van, közös polgári köre, dalegylete, színháza egy sem. Míg a szomszéd megyék (Zala. Baranya, Tolna) múzeumokkal, irodalmi egyesületekkel is dicsekedhetnek, addig Somogyban még az. ősök által létesített nagy könyvtár is úgyszólván nyugalomba van helyezve, az egyesek buzgalma által létesített múzeum pedig a megyeház padlására vándorolt. Míg más megyék nagyjaikat emlékünnepekkel, szobrokkal tisztelik meg, addig Somogy két nagy költőjének, Berzsenyinek és Csokonainak emlékével csak annyit sem törődik, hogy a mások által tiszteletükre rendezett kegyeletes ünnepeken hivatalosan megjelenjék. Midőn Berzsenyinek Szombathelyen szobrot állítottak, a Dunántúl minden megyéje elküldte fényes küldöttségét, csak a niklai remete megyéje maradt távol; sőt midőn Csokonai emlékének, ki legremekebb műveit e megyében írta, itt Somogy-Csurgón a csurgói gymnasium bevándorolt tanárai százados ünnepet rendeztek, s arra az Akadémia, a Kisfaludy-társaság s még a távoli Debrecen is elküdte képviselőit, a hivatalos Somogy és Kaposvár akkor is távol volt. Míg az ország legkisebb megyéi és városai is, mint Alsó-Fejérmegye s az összes dunántúli megyék, nagy áldozatok árán megíratták monoraphiájukat, addig Somogy vármegye megelégedett azzal, hogy e célra adót vessen ki, s a begyűlt pénzt további nemtörődömséggel kamatoztassa. Hogy a művészet iránti érdeklődés, a színeszet, festészet, zene pártolása mily alacsony fokon áll, azt felemlítenünk is fölösleges. Azt hiszem, mindezek szomorúan bizonyítják megyénk nagy hátramaradottságát a kultúra terén, s ha még hozzátesszük azt, ami különben e viszonyok egyszerű folyománya, ha nem forrása, hogy a kulturális intézmények iránt egyenesen ellenszenv mutatkozik a törzslakosság körében, aminek bizonyítékai az iskolák és a tanítással foglalkozó egyének lenézése s a nemrég létesült egyetlen irodalmi intézmény fel sem vevése, sőt kigúnyolása a benszülöttek részéről, s ha végül meggondoljuk, hogy megyénkben egyetlen, feladatának mind értelmi minél erkölcsi tekintetben színvonalán álló sajtóorgánum sincs, akkor tisztán, elszomorítóan áll előttünk az a gyászos kép. melyet megváltoztatni és örvendetesebbé varázsolni egyik legfontosabb és legsürgősebb feladatunkat képezi. De vajon társadalmi viszonyaink megfelelnek-e ama magasabb követelményeknek, melyeket egy civilizált társadalomtól várni, egy modern városhoz fűzni lehet és kell? Nem számtalan válaszfal különíti-e el az embert az embertől s teszi lehetetlenné az egy ének szabad érvényesülését? Gentri és polgár, polgár és lateiner, adófizető és tisztviselő, benszülött és jövevény, keresztény és nem keresztény, katona és civil nem a legélesebb ellentétben állnak-e itt egymással szemben, megszégyenítve és semmibe sem véve ama szabadabb eszmeáramlat összes eredményeit, melyeket Nyugat-Európában a 18. század vége inaugurált? Van-e oly közös gyülekezőhely, a sörházak és kávéházak alantas élvezetet nyújtó légkörén kívül, ahol polgártárs a polgártárssal, szót és eszmét vált, s ahol a különböző rangú, vallású és foglalkozású egyének egymással szeretettel érintkezve előkészítsék egy hatalmas városi polgári osztály megteremtését? Talán az úri kaszinó vagy az iparoskör ilyenek? Amott a párbajképes elem űzi gavalléros mulatozásait, itt a napi