Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 20. (Kaposvár, 1989)
Lagzi István: Lengyel menekültek evakuációja a dél-dunántúli megyéken keresztül (1939—1940)
14. pontja szerint az ápolási költségeket és egyéb egészségügyi kiadásokat a „fogvatartó hatalom" fedezte. A lengyelek őrzésével kapcsolatban 1939. szeptember 21-én a H. M. arra az álláspontra helyezkedett, hogy a lengyel tisztek polgári ruhában az „internálási" körzetükben szabadon mozoghatnak, a legénységi állományú egyének mozgását azonban több — bár nem teljesíthetetlen — feltételhez kötötték/ A Miniszterelnökség, a belügyminiszter, a külügyminiszter és a honvédelmi miniszter képviselőinek szeptember 22-i értekezletén hozott döntés értelmében a lengyel hadsereg és egyéb fegyveres testületek tagjainak (vámőr, határőr, rendőr) őrzése (internálása) elhelyezése és szociális gondozása a Honvédelmi Minisztérium feladata lett. 8 A polgári menekültek az 1939. november 7-én kiadott 975/eln. 1939. VII. b. B. M. rendelet értelmében, a 100 000/1930. B. B. rendelet 4. §-a alapján személyes, meghatározott időközönkénti jelentkezésre voltak kötelezve. 9 Később a menekültek tájékozódási, munkavállalási lehetőségeinek növekedésével a mozgáskorlátozó rendelkezések jelentősége csökkent, gyakorlatilag elviselhetővé vált. A források és a visszaemlékezések szerint is sok múlott a táborparancsnokon, illetve az elsőfokú közigazgatási vezetőn. Mindezek a kérdések az evakuáció lebonyolításában is jelentőséget kaptak. A kutatási eredmények alapján megállapíthatjuk, az evakuáció lehetővé tétele a lengyel nép fasizmus elleni harcához mintegy 32 ezer katonát biztosított. Az evakuációt támogató személyek bizonyosan nem gondoltak arra, hogy a magyarlengyel kapcsolatok tevékeny részesévé vállnak. ,Axra meg végképp nem gondoltak — legalább az első hetekben nem —, hogy tettük németellenes, majd később antifasiszta tevékenységgé növi ki magát. Ezrek lehettek, akik azt vallották, hogy ...amit a háború első hónapjaiban a lengyelekért tettünk, azt barátságból tettük. Az első napokban, hetekben semmi más célunk nem volt, csak segíteni akartunk, hiszen azokon segítettünk, akiket a németek elűztek szülőföldjükről. Az akkori helyzetnek megfelelően nem volt más lehetőségünk érzéseink kinyilvánítására. Aztán gondoltuk, később tudtuk, hogy amit a lengyelekért teszünk, azt a németek ellen tesszük, csináltuk hát nagy lelkesedéssel, hiszen Lengyelország a menekültek révén oly közel állt hozzánk. A magyarországi lengyelbarátság magasra lobbanása a társadalom minden rétegét mozgósította. A lengyelek megsegítése érdekében ezrek és ezrek vállaltak kisebb, nagyobb szerepet. Nem tagadható, sokan virtusból, humanitárius céllal, az ezer éves magyar—lengyel barátságra hivatkozva, mások politikai meggyőződésből segítettek. Magyarországon sohasem énekelték annyian és annyiszor a „Nincs még veszve Lengyelország..." kezdetű lengyel himnuszt, mint a második világháború alatt. A lengyelek felkarolása, megvendégelése a reformkorhoz hasonló „lengyelkedés" újra divat lett. Külsőség? Az is, de több annál. Egy korhangulat bonyolult tükröződése, olyan jelenség, amire eddig kevés figyelmet fordítottunk. A segítésre nem volt recept, a menekülteket — Szabó Pál-i megfogalmazással élve — „ahogy lehet" módon, sokféleképpen támogatták. A lengyelek a háború alatt számíthattak a magyar nép segítségére, megértésére. A források és a visszaemlékezések alapjánmegállapíthatjuk, hogy a menekültekhez viszonyulás messze túlnőtt az emberbaráti segítségnyújtás keretein. Erre utal visszaemlékezésében Berta István-. „Megértettük azt, hogy a lengyelek nem nyugodtak bele országuk, szabadságuk elvesztésébe. Mély rokonszenvet éreztünk mindazok iránt, akik harcolni akartak a megszállók ellen. Láttuk, hogy a helyi közigazgatás is lengyelbarát hangnemben
