Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 20. (Kaposvár, 1989)

T. Mérey Klára: Nagykanizsa, Somogy kapuja a dualizmus korában

Birtokrendezések A 19. század második felének legfontosabb, mondhatnánk központi problémája volt hazánkban egy ideig az úrbéri birtokrendezések végrehajtása. Noha az erre vonatkozó rendelkezések — császári nyíltparancsok formájában — már az 1850-es években megjelentek, a birtokrendezések végrehajtása többnyire több évtizeden át húzódott. Ez azért volt rendkívül fontos probléma, mert rendszerint ezek az úrbéri pereknek során dőlt el az egyes településekben, hogy paraszti életforma jut-e osztályrészéül a hajdani jobbágyoknak, vagy zsellérsorba, rosszabb esetben cselédsorba süllyedve nincstelenné válnak-e. Nagykanizsa és a ma hozzátartozó települések mindegyike megvívta ekkor a maga harcát. Bajcsa földesurai „többen", ahogyan ezt Fényes szótárában feljegyezte, Palin az Inkey család ősi birtoka volt, Korpavár a homokkomáromi uradalomhoz tartozott, amelynek földesura Batthyány Fülöp herceg volt, s őt jegyzik fel Sáncpuszta, Somogyszentmiklós és Nagykanizsa földesuraként is. Bagola viszont gróf Festetics László tulajdonában volt ekkor.'' 1865—66-ban azonban már összevontan szereplő Bagolasánc főbirtokosa gróf Festetics György, s ugyancsak ő Szentmiklós földesura is. Nagykanizsa változatlanul Batthyány Fülöp herceg egyik uradalmának feje, s idetartoznak a Bajcsa és Korpavár határálban lévő majorsági birtokok is. Palin változatlanul az Inkey nemzetség „törzshelye", de az uradalom ekkor már Fülöp belga herceg és flandriai gróf tulajdonában volt. A Zala megyei terület községeinek úrbéri pere a nagykanizsai úrbéri törvényszéken folyt, amelynek anyaga elégett.

1 Nagykanizsa város úrbéri peres anyaga azonban fennmaradt, s erről következtethetünk arra, hogy a Batthyányak birtokán — a többi földesúréhoz hasonlóan — lényegében az „alávetett lakosság" hátrányára készültek a 18—19- században a megállapodások és szerződések. Simonffy elemző tanulmányának mérlege szerint a földelosztáskor a város húzta a rövidebbet, de a 19. század második felében az urasági berek legeltetési jogáért vívott harc a város győzelmével ért véget, sőt a téglaégetés ügyében is kompromisszumra kényszerült az uradalom. Az utolsó nagy per tétje azonban igen nagy volt. A jobbágyfelszabadítás után azt vitatták, hogy úrbérpótló vagy magánjogi szerződés volt-e a földesúr és Nagykanizsa között. Az előbbi esetén az állam, az utóbbi esetén a város tartozott volna kárpótlással a földesúrnak. A per közel 5 éven át folyt, noha nem volt vitás, hogy a jog a város oldalán áll, hiszen a Batthyányak egy évszázadon át bizonygatták a kanizsaiak úrbéres voltát, amit most viszont ők vontak kétségbe. A közös legelő elválasztása 1857-ben egyezség útján történt meg és a kanizsaiak telkenként 25 magyar hold legelő birtokába jutottak, amely messze meghaladja az úrbéri perek során megítélt legelőmennyiségek átlagát. Kanizsa úrbéri perében tehát nyert az uradalommal szemben.

8 A Festeticsek birtokához tartozó Bagolán és Szentmiklóson a helyzet már korántsem tekinthető ilyen kedvezőnek. Szentmiklóson már 1848-ban ellentétbe keveredtek a helység lakói földesurukkal, amikor az uraság emberei húsvét napján több helyi lakos lovát behajtották az uradalmi legelőkről. A felbőszült gazdák a tiszttartótól követelték lovaik kiadatását, s ez utóbbinak jelentése szerint „összeesküdve, az elkülönözött legelőket az uradalomtól visszafoglalni szándékoznak"

9