Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 19. (Kaposvár, 1988)

Reőthy Ferenc: Fejezetek a dél-balatoni borvidék XVIII-XX. századi történetéből

vő területek borárainál. A kanizsai járásban a bor akója vagy csöbre 1,30 Ft, a foki járásban 2 Ft volt. Az 1720. évi összeírás után néhány évvel Bél Mátyás Somogy vármegyéről szóló leírásában megemlékezik e vidék néhány jól termő szőlőterületéről, településéről. „A Bogiács (Baglas) a Légrádtól két mérföld távolságra van, Szála vármegye határában, Kanizsa mezőváros környékén, az azonos nevű folyó mossa, a többi, Vasi és Újhegyi szőlőheggyel együtt, amelyek majdnem össze vannak vele kötve. Ezek a Festetics Kristóf birtokához tartoznak; borát pedig leginkább a kanizsaiak művelik." „A Behenyei (Böhönye) dombsor a hasonló nevű faluról nyerte nevét. Igen szépen terül el keletről nyugatra, s mivelhogy mindig a déli nap hevíti, elsősorban vörös fajú borával, de a fehérrel is, egész Somogy területén ő viszi el a pálmát. Ide tartoznak a Marczali és Tapsoni szőlőhegyek is, hasonló dicsőséggel." (Egy másik helyen így ír ugyanerről a területről: „Ez teljes oldalával délnek fordul, így napkeletről napnyugatra futva kiváló bort hoz, vöröset. Nincs ezen a vidéken ebben a fajtában nemesebb.") „Van ezenkívül egy erdős dombsor, amely a Balaton tavától kezdődik, Bérén és Keresztúr között, ... a dombsor az Ormándi mocsaraknál nyugatra fut, itt-ott szőlőt is megtűrve." „Fonyód egy domb a tó öblében, eléggé magas, egykor vár állott rajta és szőleit is művelték, ahogy nyomokban még egy látszik ..." A továbbiakban ezt olvashatjuk a Bél-féle leírásban: „Borban nincs hiány, mert - ahogyan már említettük - a légrádi, bogiácsi, bekenyei, koppányi, kőresi és látrányi dombok lakói vöröset kínálnak. A bekenyei, tagyoni és marcali dombokon fehéreket is termelnek, és a termés dicsérete máshol sem marad cl." Az egyes községek ismertetése kapcsán is találunk szőlőre és borra vonatkozó adatokat.''

3 A török hódoltság után, de különösen a 18. század első felében, érthetően megnőtt a jobbágyság szőlőtel építési kedve. A mezőgazdaság legmunkaigényesebb részét a földesúr szívesen engedte át ilyen formában is jobbágyainak. Az endrédi jobbágyok kérése fényt derít a korabeli szőlőtelepítésre és dézsmálásra. „Méltóságos és kegyelmes Sz Már tonyi Fő Apát Urunk és eö nagyságának nagy alázattal iránk endrédi lakosok . . . uraságod jobbágyi, mivel hogy az elmúlt 1739 diik esztendőben Nagy Irtás nevű hegyen kezdettük nagy erős erdőből egy kevés új szőlőnek való földet irtanyi és fognyi ... a föllebb nevezett hegyen szőlőt rakni, nagy alázatossággal kérjük a mi kegyelmes fő urunkat mihozzánk is méltóztassék kegyes irgalmasságot megmutatnyi és valami 8 vagy 9 esztendőkre való szabadságot engednyi, hogy mi is tapasztalván hozzánk való úr és Attyai jóságát, jól szívvel és örömmel munkálkodhassunk rajta, hogy jövendőben mind uraságodnak s mind magunkkal együtt sok szegény özvegyet és árvát használhasson." A dézsmára kötelezetteknek a szolgáltatások lerovása mellett bizonyos jogokat is biztosítottak. „A bordézsmálás is különben, hanem maga a dézsmás úr hordóikat szerez és maga meghozza, és így ki-ki magától járandó igaz dézsmát vigye és töltse