Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 19. (Kaposvár, 1988)

Kanyar József: Könyv- és nyomdakultúra Dunántúlon a kései feudalizmus idején

gezni. Mindennek a végrehajtása nem volt könnyű feladat, miután a falvak zömében nem voltak nótáriusok, sőt írástudó is alig. Pedig nagy kurrens anyag várt bejegyzésre. Kár, hogy II. József nem gondolt arra - állapítja meg találóan Hajdú Lajos'* -, hogy vándor-prédikátorokat használjon fel e célra, hogy azok a falvakban : meghatározott helyen : a falu centrumában lévő templom előtt ismertessék a rendeleteket és a hirdetményeket. A templom és az iskola néküli falvak kisebb értékűek és súlyúak voltak azoknál a településeknél, amelyek rendelkeztek ezekkel az intézményekkel. A lelkész nélkül maradt árva gyülekezet sebeit tárta világ elé a szentmihályfai és büdösfai - a pécsi püspök tilalma folytán már három évtizede prédikátor nélkül' vergődő - eklézsia 1771 -es folyamodványa is: „Azóta, mint a barmok úgy élünk, mert se templomunk, se lelkitanítónk s istenszolgálatra vezetőnk nincsen" . . . „aki szükségünkben s nyavalyánkban, betegségünkben lelkünk tanítására és vigasztalására lenne."

0 Mindez a lelkészeknek arra a kettős arculatára és tevékenységére is utalt, amellyel nemcsak egyházi jellegű funkciókat láttak el, hanem az elemi művelődésnek is útmutatóivá váltak. Erről beszélt Szőnyi Virág Mihály református püspök 1785-ben, amikor is 1500 prédikációjának - másképpen szólva: „templomi tanításának" - gyakorlati hasznáról az alábbiakat mondotta: Lakosainknak az esztendőnek négy szakaszaiban való majorkodását, szántáséit, vetését, kaszálását, aratását, nyomtatását, sűrűbben való takarítását, szőlőbeli munkáját, baromtartását meggondoltam és ezeket prédikációimban mennyeiekre alkalmaztattam a Krisztus példája szerint, aki látván a magvetőt, a szántót, a kalászokat, a juhnyájakat lelkiekre általvitte."'

5 így váltak az egyházak prédikációi a lelki és az erkölcsi műveltség és a gyakorlati ismeretek közvetítőivé. S ha a két protestáns egyház között nem alakult is ki olyan együttműködés és egység, mint a katolikus egyházban - mégis a protestáns tanítók és lelkészek - a barokk által talán eléggé meg sem értetten - a közműveltségnek olyan fejlesztőivé váltak, hogy tevékenységük már nemcsak az általános emberi, hanem a népi és a nemzeti értékek szolgálatában is nagy jelentőségűnek volt mondható. Az ország lakosságának a kétharmada volt analfabéta a 18. században. Ám e nagy számarányba - rendszerint - csak a jobbágyparaszti társadalmunkat szoktuk besorolni, jóllehet a szegénynemesi rétegeink műveletlensége is tetemesen növelte ezt az arányszámot. Talán nem véletlenül írta le Kossuth, hogy „a kisebb nemesség . . . még csak az őseitől öröklött nemeslevelét sem képes mindig elolvasni", miután azok latinul íródtak s azok elolvasásához legalább középiskolai képzettség kellett, ami a nemesség jó részénél már hiányzott. Udvarházuk „könyvtára" és a parasztházak könyvei (kalendárium, imádságoskönyv, ponyva stb.) között is vajmi kevés lehetett a különbség.

7 Mindez az olvasni tudók alacsony százalékú századában azonban igen érthető volt. A korszak tömegkommunikációs fóruma a szószék, műfaja a prédikáció, a lelkészek pedig a korabeli műveltség közvetítői voltak. (Számuk 1787-ben 227 volt Somogy megyében.) Ez a „művelődési forma" nem rabolt el olyan sok időt a jobbágyoktól, mint az iskola. A század csak a munkakötelezettséget ismerte a tanulóifjúság számára, az iskolakötelezettséget azonban nem. Mindez a mából visszavetítve „megdöbbentő" lehet a számunkra, mindazonáltal más nézőpontra jutunk azonban akkor, ha a problémát a kor saját fejlődésmenetében nézzük.