Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 18. (Kaposvár, 1987)

Tóth Péter: Somogyi határvizsgálatok tanulságai

rúzott fákon alul maga marháit batonságosan soha nem őrzötte, hanem bújkálód- va, nagy félelemmel” - ahogyan Mesztegnyő és Csömend határvizsgálata során vallotta az egyik tanú (8.356). Különösen így van ez Somogy megye esetében, ahol az elpusztult falvak helyén tenyésző rengeteg erdőségeket a lakosság állat- tenyésztésre használta: a De eo utrum első kérdése sokszor egyenesen úgy hangzott, hogy „pásztorkodott-é a tanú?” (16.662). A nagykorpádi falu kovácsa pedig így kezdte 1749-ben vallomását: „pásztor nem lévén, bizonyos határt nem tud mutatni” (14.561). Az esetek egy részében azonban a határok tudásához nem volt elegendő az ilyesfajta gyakorlati tapasztalat. Kérdésünk tehát: milyen más forrásokból tehettek szert az emberek a határ ismeretére?

i. A határ tanítása

Ügy tűnik, a határ tudása a szóbeliség egyik utolsó fellegvára a XVIII. században, s az ezzel az ismerettel rendelkező emberek számára lelkűkből fakadó kötelesség volt e tudás továbbadása. A lelki kényszert legszebben talán a ta- szári Víg Bence fogalmazta meg, aki sógorával véletlenül a határhoz érkezvén, a következő szavakkal mutatta meg Taszár és Őrei valóságos határát: „íme, sógor, öreg ember vagyok, félek, hogy valamikor lelkem Isten előtt adózzon ...” (37.1507). Számos példánk van rá, hogy a határ ismerője mintegy kiválasztotta azt, akinek tudását átadhatta, legtöbbször így vezetve be a tanítást: „fiam, te szemes gyerek vagy, jól reá emlékezzél” stb. Forrásaink alapján nyilvánvaló, hogy a határ tudása is azon ismeretek közé tartozott, amelyeket kötelességszerűen adott tovább az apa a fiának, a nagyapa az unokának. Háospuszta határvizsgálata során pedig az egyik tanú elmondja, hogy egy 150 (!) éves öregembertől tudja a határt, aki „ünnep napokon a fatenst több ifjakkal együtt Hácsi pusztára egynéhányszor is ki vitte, a végre, hogy ő öreg lévén, mások is tanulják meg tőle, meddig légyen Hácsi puszta határa” (9.408).

Az ilyesfajta határtanításoknál két dologra külön is fel kell figyelnünk. Az első: több adatunk bizonyítja, hogy az ismeret átadója közvetlen érintkezésre törekszik azzal a földdel, amelynek a határát megmutatja. így például a néhai Ku- rucz György úgy tanította meg Nagyatád és Baráti puszta határát az egyik tanúnak, hogy fölállt a határdombra (12.509). A földdel való közvetlen érintkezés valószínűleg a tanítás komolyságát erősítette. - A másik dolog: a határtanító beszédet igen gyakran durva szitkozódással és káromkodással vezetik be az öregek, s úgy látszik, teljesen ok nélkül. Egy 70 esztendős bálványosi tanú mondja például vallomásában, hogy őt „valamely Vak Peti nevű, akkori tihanyi apáturaság hajdúja ... meg ütögetvén, orrát is azon keresztelt fában belé verte, káromlásokkal mondván azon fát és kőhányást lenni . . . igaz határnak” Szántód és Kőröshegy között (10.435). Ágpuszta határának megmutatásakor pedig az egyik öregember így szólította meg a későbbi tanút: „no, hallod-e lélek beste kurafia” (18.753) - akkor, amikor ennél jóval enyhébb szitkozódásért is súlyos büntetés járt. Forrásaink nem adnak ugyan magyarázatot erre az - úgy látszik — általánosan elterjedt szokásra, de azt gondoljuk, valahogyan össze kellett függenie a határhoz fűződő babonás hiedelmekkel,