Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 18. (Kaposvár, 1987)
Szakály Ferenc: Egy végvári kapitány hétköznapjai (Horváth Márk szigeti kapitány levelezése Nádasdy Tamás nádorral és szervitoraival) (1556-1561)
tétlenebb kéréssel Horváth egyik kapitány-elődje, Tahy Ferenc királyi főlovász- mester hozakodott elő: arra a gímszarvasra fájt a foga, amelyet - nyilván a szigeti vitézek - Szentlőrinc alatt zsákmányoltak. (Csak emlékeztetőül: Szentlőrin- cen török vár állott.) Volt persze Tahynak ennél lényegesen több utánjárást és gondot okozó óhaja is. Arra is szerette volna rávenni Horváthot, hogy engedetlen - istvándi, gárdonyi, tamási, vaskaszentmártoni és máshol lakó - jobbágyait fogassa el és az elfogottakat adja át Horváth Simonnak vagy más, e célból odakül- dött emberének. Még azt is előírta néki, hogy a vaskaszentmártoniakat - cenzusukon felül - 130 forintra bírságolja.108 A törökföldi áruk beszerzésére irányuló kívánságoknak Horváth viszonylag könnyen eleget tehetett, hiszen - mint azt Nádasdyhoz intézett utolsó levele is tanúsítja - maga is részesülni kívánván annak hasznából, szoros kapcsolatban állott a hódoltsági kereskedőkkel. Már korábban is szívesen foglalkozott kalmárkodással és spekulációval, leginkább körmendi Móré Gáspár társaságában. Móré 1548. május 14-én 70 aranyforintot kért tőle, hogy a már megszerzett 37 baromhoz továbbiakat vásárolhasson, mivel úgy ítélte, hogy azokat jó nyereséggel adhatja majd tovább. Május 20-án pedig arra figyelmeztette Horváthot, hogy mivel a törökök Babócsa környékén 1 forint 40, beljebb pedig 1 forint 60 dénárt is megadnak egy aranyforintért, ami másutt csak 130 dénárra váltható, célszerű volna nagyobb összeget piacra dobni.109 Az 1560-as kamarai vizsgálat során kihallgatott szigeti katonák és tisztségviselők azt állították, hogy az általuk Horváth Márknak beszolgáltatott ösz- szegek - kivált azok, amelyek a Dráván túlról származnak - közel sem szerepelnek mind a várszámadásokban. Mások különösen a hadizsákmánnyal és a foglyokkal való gazdálkodását vélték felettébb szabadosnak. A vádak ugyan megalapozottnak tűnnek, mégse siessünk követ vetni Horváthra: az, ami így a saját zsebébe vándorolt, legfeljebb ha azt fedezte, amit a magáéból a vár szükségleteire kiadni kényszerült. Jól tudjuk ugyanis, hogy a végvári tisztségviselők Mohács előtt is, Mohács után is gyakorta a sajátjukból fizették azt, amit a kamarának és a központi kormányzatnak kellett volna.110 Ez alól a „szabály” alól Horváth sem lehetett kivétel. E feltételezésünket - persze csak közvetve - megerősíthetik a Horváthot 1557-ben a szigeti kapitányságban követő Farkasics Gergely sorai: bár az egymást követő végvári kapitányok általában igyekeztek leszólni és befeketíteni elődeiket (mint ahogy visszakerülése után Horváth is tette Farka siccsal), ő elismeréssel szólt Horváth működéséről.111 * Horváth apróbb-nagyobb „sikkasztásai” már csak azért is menthetőnek tűnnek, mert - saját panaszai szerint -, az uralkodó bizony nem sietett őt jutalmaival - amin ekkortájt elsősorban persze birtokadományt értettek - elhalmozni. Egyik reményteljes birtokszerzési akciójának meghiúsulta után vetette papírra azokat a híressé vált, keserűen vádló sorokat is, miszerint ő nem kapitánya, hanem szamara őfelségének Szigeten.112 Való igaz, hogy mindaddig, amíg a neki adományozott Varkocs Menyhért-féle Nagyőr környéki birtokok - ahol később a család központi kastélya épült - per tárgyát képezték, nemigen tudhatta, hogy vajon lesz-e mit családjára hagynia.110 Persze kapott ő az uralkodótól adománybirtokot a hódoltságban is, ezekről azonban az alábbi véleménnyel volt: „Nagyságodnak tudtára vagyon - írja 1557. november 17-én Nádasdynak minémű 7°
