Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 17. (Kaposvár, 1986)

T. Mérey Klára: Városiasodó településtípusok a századfordulón (Somogy megye példáján)

Nagyatád úrbéri birtokperéről az első híradás az 1840-es évekből való, amikor is a jobbágyok az úrbéri per folyamán megemlítették, hogy 40 évvel előbb volt már a határukban mérés, de hogy az akkor elkezdett reguláció befejeződött-e, arra nem emlékeznek. Azt panaszolták, hogy földjeiket akkor olyan helyen adták ki, amit csak a földesúr birtokán keresztül lehetett megközelíteni. Ez pedig a földek trágyázását és kezelését nagyon megnehezítette.71

Ekkor még a földesúr a jobbágytelkek számának növelésére törekedett. Az új felmerések útján történő telekszaporítás azonban arra is alkalmat adott a földesúrnak, hogy a határ jobbik részét magának hasítsa ki, míg a jobbágyok számára a határ kevésbé használható részét mérette ki. Ezt a feltételezést támasztja alá az az adat, amely szerint Nagyatádon I. osztályba sorolt határban az 1767. évi 2148 tel'eikszám 1836-46 között már 37 1/4 telekre nőtt.72 A forrás nem jelzi, hogy ez a telekszám növekedés mikor és milyen körülmények között történt. Feltételezhető, hogy a földesúr az adóalap: a telkek számának növelésével a helytartótanács ellenőrzését szerette volna „kijátszani”, mert ezekből az adatokból nem lehetett kiolvasni azt, hogy a jobbágyság földjeinek kedvezőtlen fekvése folytán ebben a regulációban milyen sokat veszített.

Az 1841-ben újból megkezdett úrbéri rendezési perben Csuzy Pál, Nagyatád „zálogos birtokosa” volt az alperes, és Nagyatád mezőváros a felperes. Nagy- és Kisatád indította meg tehát a pert, erre a reformkori törvények lehetőséget adtak. Minthogy nem a földesúr volt a kezdeményező, azért a perrel kapcsolatos kézi- és szekeres robotmunkát (a bizottság, a mérnök szállítását, a mérnök melletti segédmunkát stb.) a jobbágyoknak kellett vállalnia. 1846-ban azt panaszolta a mezőváros, hogy az uradalom még mindig nem kezdte el a mérést, úgy hogy végül is csak 1847 júniusában tudták megkezdeni a pert. Ennek során megállapították, hogy az úrbéri telkek száma az 1767. évi 21-ről 37-re növekedett, és ezek után állapították meg a telkenkénti 11 hold legelőt. A jobbágytelkeken kívül 14 házas zsellér is jogosult volt a legelőre. A közös legelőből kihasítandó jobbágylegelő erdőben volt, ezért a földesúr fenntartotta magának a gu- bacs tulajdonára való jogot.

1847-ben került sor a földek osztályozására is, amelyet a földesúr és a szomszédos községek kijelölt becsüsei végeztek. A réteket és a rozstermő földeket másod-, a búzatermő szántóföldeket I. osztályba sorolták, ami azt jelentette, hogy az első osztályba sorolt földeket telkenként 22 magyar holdban kellett kiadni, míg a másodosztályba tartozó földekből telkenként 24 hold, illetve 12 kaszás rét kerül kiadásra. Ezt követően a földesúr és a jobbágyok egyességet kötöttek, amelyben leszögezték, hogy a rendezés előtt 1278 magyar hold volt a jobbágyok birtokában, a rendezés után 1296 hold lesz, de ebből mintegy 30 hold hasznavehetetlen terület volt (út, kanális stb.) ,7/! 1849-ben tehát az egyességben rögzítettnél többet jegyeztek fel volt jobbágyi birtokként, s ez a többlet - 464 magyar hold - legelőként használt erdőterület volt.

E perhez kapcsolódott a nagyatádi contractualista zsellérek ügye is. Ezeket a földesúr változatlanul szerződés szerint kívánta „kezelni”, amit a tiszti ügyész - e perben a zsellérek védője - azért nehezményezett, mert ezek a zsellérek az úrbéri lajstrom szerint 18 napi szolgálattal tartoztak, vagyis úrbéres jobbágyként adóztak. Az úriszék ítélete ezeknek az utóbb betelepített német zselléreknek meghagyta a „magánszerződését”, ami azt jelentette, hogy a jobbágyfelszabadítás után ők semmi földet sem kaphattak/'5