Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 17. (Kaposvár, 1986)

Tóth Péter: Egy németalföldi utazó a visszafoglalt Budán (1687)

ázt a gyanút ébresztette bennem, hogy ott rabiók rejtőzködnek. De mintegy isteni végzés által úgy rendeltetett, hogy semmitől ne féljek, ámbár még az útról is letértem a bokrok közé: ekkor jött tudniillik lovon velem szemben két magyar, s én jóllehet csaknem teljesen fegyvertelen voltam - mindössze egyetlen kard függött csak az oldalamon -, bátran mentem tovább feléjük, s annyira megrettentettem. őket nyugalmammal, hogy nem csupán szavaikból, hanem egész ábrá- zatukból sütött a félelem, amidőn társaim felől kérdezősködtem tőlük. így végül egyedül, minden vezetés és minden kíséret nélkül érkeztem meg déltájban Esztergomba; majd később, úgy egy-két óra elteltével a mi Verresünk is megjött katonáival együtt. A város és a vár megtekintésének a vágyát a visszaútra hagyván, a várostól nem messze, egy kies réten vertünk sátrat és az alatt tértünk nyugovóra.

A következő napot a Duna mentében, részint a hegyek és a dombok lábain, részint pedig a gyümölcstermő lankákon keresztül való utazásra szántuk. Az este és az azt követő éjszaka, mivel közben átutaztunk Vácon, a lerombolt vár falai alatt, sátorban telt el. Felsóhajtottam a valaha nagyszerű - már amennyire a romok alapján arra következtetni lehet - város és vár látványára, s mindkettőt alaposabban szemügyre vettem. A borospincékben lakott - vagy inkább bujdokolt - ugyan néhány szláv család, a termőföldet azonban még nem vették művelés alá: amikor például másnap, kora reggel elindultam, hogy zsákmányul ejtsek valami vadat, mindenfelé rendkívül szép, de parlagon hagyott szőlőskerteket jártam be, amelyek csaknem kiabáltak művelő után. E várossal szemben fekszik egy jó nagy sziget, amelyet Szent András szigetének neveznek, s amely ugyancsak puszta; ezt visszafelé való utam során legnagyobb részében bejártam és megfigyeltem, hogy elég nagy sok ezer ember és jószág táplálására. Ez előtt a háború előtt néhány falu is állott rajta, amelyeknek pusztulását a templomok és tornyok eléggé sűrűn látható omladékai jelezték.

Még nem távolodtunk el messzire Váctól, amidőn több mint három mérföld távolságból a magas dombon való fekvésével, fehérlő falaival, templomaival és tornyaival rendkívül szép látványként elénk tárult Buda. Nyomban köszöntöttem ezt a nagyon híres várost, a királyok székhelyét, hiszen már régóta hevültem a látása iránti vágytól. S mennél közelebb jutottunk hozzá, annál inkább csodáltam a császár szerencséjét, akinek a kezeibe adta a kegyelmes isteni szándék ezt a fekvését és védműveit tekintve rendkívüli módon erős várost. Amidőn megérkeztünk ahhoz a hídhoz, amelyik Pestet köti össze Budával, először Pestre mentünk be és szálláshely után néztünk, mivel Budán aligha remélhettünk szállást, hiszen az ágyúk csaknem az összes épületet szétrombolták. Majd amikor átkelni készültünk a Dunán, a legközelebbi sátornál rábíztuk a lovaikat egy szolgára és én is átadtam neki a köpenyemet, amelyet - egy hárpia kezei közé jutván az - soha többé nem láttam viszont: a szomjúság miatt ugyanis betérvén a legközelebbi kocsmába, megfeledkeztem róla, s ez alatt az idő alatt a szolga tolvaj módon eltulajdonította. Én tehát, aki segítettem a szerencsétlen parasztokon, azt a jutalmat kaptam az oltalmazásért, hogy a rablók az én köpenyemre vetettek szemet. Amikor ezen bosszankodtam, a társaim figyelmeztettek, hogy bízzam rá Istenre a büntetést és ne is vágyakozzam majd egész úton utána, hiszen van nekem Bécsben másik köpenyem. Annyi bizonyos, hogy - amint a semmirekellők előre megmondották - egész idő alatt nem hullott egyetlen cseppecske eső sem az égből.