Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 16. (Kaposvár, 1985)

Andrássy Antal: Noszlopy Gáspár, Dél-Dunántúl kormánybiztosa (1849)

Adatközlő: Kovács István 71 éves juhász, Gadány. Gyűjtés ideje: 1958.

X. 10. és 1958. XII. 20. Néprajzi gyűjtőnapló. Kéziratszám: 86/1960.

Vadfogás. Az iharosfoerényi, a genehegyi, a szentpéteri erdőkben veremben fogták a vaddisznót még az én gyerekkoromban is. Ügy történt, hogy a malacos disznófészek körül a pásztorok kiválasztottak egy olyan nagyobb fát, amelyre könnyen fel lehetett mászni. Ennek a tövében egy két méter mély és egy méteres szájú szűk vermet ástak. Persze éjjel ásták, mert akkor a a disznó kint volt a mezőben. Mikor elkészült, akkor begallyazták. Reggel aztán odament a pásztor. Az anyadisznó természetesen hegyibeszaladt, de akkor a pásztor gyorsan felmászott a fára, és a disznó addig forgott a fa körül, amíg seggel vagy fejjel bele nem esett a verembe. Akkor, hogy ne ríhasson, lebaltázták, vagy ha fejjel esett be, akkor a két hátsó lábát összekötötték, rudat tettek közéje, fölvették és leszúrták. Ezt a pusztázó, tanyázó pásztorok csinálták. A kutyaságot egymástól tanulták meg.

A szarvasnak akkoriban drótkarikát vagy hurkot vetett a pásztor de úgy, hogy egész fejjel ne tudjon belemenni, hanem csak a szarvára akadhasson. Csapák mellett gyönge rezulában, tó, forrás és folyókhoz vivő csapák mellé vetették ki a hurkot. A drótkarikát eresztett puha drótból csinálták. A lábra való karikát is kivetették, mégpedig úgy, hogy ezt nem faderékra, hanem fatövére kötötték. Ez a karika a fükörmön alul, a nyigérre, azaz a patán fölül levő hajtásra szorult rá. A csapán végig többet is vetettek ki. A megfogott szarvast baltával ütötték le és fejtőkéssel vagy pedig a faragó bizsókkal eresztették ki a vérét, a torkán keresztül.

Amikor 18-20 éves voltam, akkot a fogás már lassan-lassan megszűnt. A csendőrség felállításával szűnt meg a vadfogás. Furkósbottal vagy pásztorbottal és gamóval azután is dobták a nyulat. Az erdős puskával nem fogott annyi nyu- lat, mint egy jól dobó juhász a gamójával. Az ilyen ügyes pásztor 50-60 lépésről is eldobta a nyulat. A dobó-baltát is használták (V. lap).

Gyermekkoromban meglett pásztorok, embernyi emberek is csinálták a nyílpuskát. A pásztorok vaclászásra rendszeresen használták. A nyílpuska részei a következők voltak: 1. a nyíl feje, 2. a nyílpuska csöve, 3. a kokas, 4. 4 tus és

5. a nyíl. A nyilat somfából csinálták, mégpedig vadsomból. Le volt hántva, ki volt szárítva és a végére félcigarettányi ólmot engedtek bele, úgyhogy az kiállt belőle 2-3 centire, amelyet aztán bicskával legömbölyítettek. A nyílpuska csöve, azaz maga a puska rész gyertyánból vagy bikkfából volt. A cső kivósett vályú volt rajta. A nyíl feje (íj) szintén somból volt, - méteres darab, átmérője olyan volt, mint egy közepes villának a nyele. Erősen nyersen hajlították meg. A ko- kast vasszöggel rögzítették a nyílpuska testébe. A nyílfejet közönséges, erős maz- zaggal húzták föl, a kokasra. A nyíl, akárcsak az ólomgolyó, belement az őznek a testébe. Az őzet kosárra (tüdő) lőtték. A szarvasnál elsősorban nyakba, de lapickára is lőttek. Szokásos volt vele a fácánnak a lövése is.

400