Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 16. (Kaposvár, 1985)

Andrássy Antal: Noszlopy Gáspár, Dél-Dunántúl kormánybiztosa (1849)

szőrrel béleli az odúját. A kánya fogására a kukoricás hurkos-tőrt használtuk. Ágra szúrva, lószőr farok hurokkal. De használták a vas csapdát is. Ezt a pusztai kováccsal csináltatták. A fóka után rakták ki. A disznócsapásba tették és disznótrágyát tettek bele, vagy arra tették rá, így könnyen fogták a buta csókát. A hamvas kányának a csapdán kívül tették a trágyát és egy darab deszkát tettek a csapda kokas szárára, ezt hóval befedték. Ebbe aztán a ravaszabb hamvas kánya is beleugrott, és így csapta össze a csapó. A csapda részei: nyele vagy rugója, a csapója, kokasa, kivetője. Ez veti ki a kokast, addig, amíg el nem csapja a madár, amelyet összeüt a csapó.

A gilicét, örvöst az öreg pásztorok pártolták, nem engedték kiszedni. Amelyik kiszedte, arra azt mondták, hogy az nem is pásztor, hanem béres.

A fácánt sűrű csepütés (giz-gazos, páprángos, gelegonyás, kökényes bozótos) részen fogták. Ahol egy bújó van. Másképp egy fácáncsapa, amolyan alagútszerű. Odaállította a pásztor a bufőfát. Főként a kökényfa ágat hajtották meg nyílra, es ezt a bújó fölé a csepőte szélibe szúrták be. (Mint a nyíl íve.) Közepére egy kivetett Lófarok hurkot akasztottak. (V. lap.) Legalább 20 lófarok szálból fonták. Ügy, mint az ostorsudarat az ilyen hurkot. Ezt felkötötték a bujó- fa közepére. Ebbe a nyakát beledugta a fácán. A bögyinél aztán megakadt. Akkor visszarántotta és így a nyakán behurkolódott. A pásztor a fácán fogását akkor kezdte, amikor kifogytak a madárfiak július végire. Addigra a fácánok anyásak voltaic már. A búj ó-fa állandóan ,ki volt vetve. Amikor a fóka arra legelt, akkor nézte föl őket. Legtöbbször a megijedt, a menekülő fácán szaladt bele. Leginkább a kutya, a karvaly vagy maga a disznófalka rebbentette bele.

A kaszói részben még 1890 táján a vadfogásnál használták a pásztorok az úgynevezett szúró-nyársat is. Ezt 4-5 méter hosszú gyertyán durungból, karvastagságúból, baltával szép hosszú nyársra hegyezték. Ezt beállították az őz csapásba, a rezula szélébe, hegyivel a tisztás felé. A végit egy kicsit beásták, a közepe táján pedig ágasfával föltámasztották és vadkomlóval lekötötték. A tisztáson legelő őzeket kutyával a kanászok fölugratták. így csinálta pl. a somogy- szobi öreg pógárkanász, Pinec György. A Pinecek híres öreg kanászdinasztia volt, akinél még apám, Tóth Mihály is bojtár volt. Az ilyen nyársat nemcsak őzre, hanem szarvasra is állították. Legfeljebb szarvasnál magasabbra állították a hegyit. Szaladó vadat felnyársalta. Ugrásnál hasba kapta. Máskép szügyön. Ezeket a fölnyársalt vadakat baltával ütötték le. A pógár pásztorok először lesózták, aztán fölfüstölték és kéménybe tartották. A tanyázó pásztorok viszont a putrikban füstölték fel. Mégpedig a putri padiásott és a fölfüstölt húsokat od- vas fákban tartották fölagattva. Az odú elejét betámasztották, durungfával és arra csepőtét tettek. Ez volt a kanászok kamráfa. Ilyenben tartották a lopott disznóhúst is. Ezek leginkább tölgyfák voltak. A száraz, füstölt szarvashúst igen szerették. A szúrónyársakat télen és nyáron egyaránt használták.

Verem. A nyúlnak készítették télen. A tanya körül, vagy pedig csepőtés csapásába. Ha nagy volt a hó, akkor a hóba ásták meg, ha pedig kicsi, akkor a földbe az ilyen vermet. 130 cm mély is volt és keskeny. Alig 40-50 cm széles. Tetejére vékony, száraz vesszőt tettek, avart, levelet és arra tették rá a krumplihéjat vagy a répát. Ha a nyúl beleesett, egy hosszú rúddal úgy löködték agyon, és kampóval vették ki és újra megcsinálták a vermet. Tavasszal a vermeket eltemették, nehogy az állatnak baja legyen. Különben is nyáron tejes vagy hasas volt a nyúl, tehát nemigen fogták.

398