Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 16. (Kaposvár, 1985)

Andrássy Antal: Noszlopy Gáspár, Dél-Dunántúl kormánybiztosa (1849)

pucoltak egy gelegonya helyet és ebből a kivágott gelegonyákból készítették az akol kerítését. Az urodalmak a tanyát a gyalogbéresekkel csináltatták. A ka- nászputrik az erdőkben borona épületek voltak. Leginkább berekfából. Ahol nem volt berekfa, ott tőfából is csinálták. Négy tölgyfa oszlopot ástak le, ezekbe vályú volt és a vályúikba úgy eregették bele a boronát. (Azaz a hasogatott tölgyfa lapokat.) Az így épült borona falat azután marhatrágyás sárral kenték be, hogy a hasadékokat eltömjék. A putrinak a padlása is boronával volt lerakva és trágyás sárral lekenve. A putrik teteje csapott volt, ez eleje nyitott. A kanászok a nyersen vágott furkósbotokat oda rakták szárogatni. A legnagyobb putri sem volt nagyobb 3,5x2,5 méternél. Ablak nem volt rajta. Az ajtajuk is borona módra készült. Az ajtószárfa a küszöbbe és a gerendába gömbölyű beeresztéssel fordult és fariglis volt. Belül a boronafal mellett volt négy cölömp a földbe ásva. Arra szögezték a kettéhasított gömbfákat és azon volt a szalma. A putri teteje csaptaiéval leszorított szalmázás volt.

A putriban a tűz télen az ajtón belül égett, mégpedig az ajtóban. Nyáron pedig az ajtóbejáraton kívül.

Minden számadó pásztornak volt ládája. A fiatal bujtároknak nem volt ládája. A nős bujtárnak már megint csak volt ládája. A tanyázó ládák deszkából voltak és zár nélkül. A tanyázó ládába csak élelmet tartottak a kanászok. A krumpli az ágy alatt volt. Az élelmet a gazdaság küldte ki a számadótól kor- délyban. Ezek az erdőben járó kordélyok kétrudas ládakordélyok voltak. Ülésük nem volt. Benne ült a számadó kanász. A krumplit és a húst az uradalom adta a számadónak, aki kihozta a tanyára, minden második szombaton. Ugyanakkor a család küldte a paprikát, hagymát, sót, kenyeret és tésztát. Az asszony külön jött ki. Fejkosárba hozta a főtt ételt. Főleg sült tésztát, pogácsát hozott két hétre valót és cserépfazékban levest. Télen ezekért, a nagy hóban, a kanász járt haza a hosszú éjszakákon.

A régi kanászok, például az öregapámék nem tartottak kutyát az erdőn, mert a csaholás messze hallatszott és a lopót odacsalta. Csöndbe, loppal őrizték az öreg kanászok. Apámról azt tartották, hogy ördögje van, mert a disznó soha sem szökött el előle, pedig az erdőn elkalandozhatott a disznó.

Apám szerint a disznó mellé kell a legokosabb pásztor, mert a disznó a legfurfangosabb állat. A disznó dudog. Megszidja a pásztor anyját, ha rosszul fordítja. A disznó nem szereti, ha csomóba tartják és a legelőjében nem jadják meg neki a kellő mozgást. A legeltetésnél nem hajtani kell a disznót, hanem hagyni magára, hogy a maga módja szerint mozogjon a legelőn. A fókát a kanász cs,ak az eleje után mozgatja. Fia jobban megindulna, akkor áll csak eléjük. Az igazi kanász oldalt és mögötte jár. Először mindig a legelő széliben kell legeltetni, mert akkor napközben már nem kívánkozik oda vissza a disznó és a széléről lassan magától is a legelő közepe felé húzódik. Torkos disznó csak a rossz kanász előtt van. Jó kanász előtt torkos disznó nincs. A középen kupacra kényszerített disznó mindig ki akar törni a legelőből. A rossz kanász őrzi így.

Tóth Józseftől, nagybátyámtól láttam (1956-ban, 98 éves korában halt meg), hogy amikor a kígyót Szentgyörgy nap előtt agyonütötte, a nyelvét kivette és azt az ostor végébe fúrt lyukba tette, és a lyukat vi&szaszögezte szilvaszöggel. Ezt azért csinálta, mert az ilyen ostorral őrzött fóka nem olyan széllyedős és több szerencse volt az ilyen állatokkal. Űj szegődéskor is ilyen ostorral dur- rogtatta végig a kanász a legelőt, hogy a jószág ki ne szökjön belőle.

386