Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 16. (Kaposvár, 1985)

Andrássy Antal: Noszlopy Gáspár, Dél-Dunántúl kormánybiztosa (1849)

ember sohase járt. Ilyen helyem volt Kaposhajmásnál egy mély völgy. Egy szakadék, ha oda bevittem, vagy másik kanász társam a disznót, ott már félteni nem kellett. A szerzett disznót nappal nyugodtan otthagytuk, éjjel aztán mentünk az újonnan szerzendő disznó helyire. A kupec a szerzett jószágért alko- nyattájra jött és vitte tovább. Ez az idő 1900 táján volt és ez már csak a kanász- munka farka volt.

A szerzett disznó summája uradalmi disznó volt. Minden igaz uradalmi kanásznak volt kéznél harminc darab kinullált disznaja (Kidögült disznó, ami annyit jelent, hogy a fülét bevivé az uradalmi kasznárhoz, papíron dögnek volt nyilvánítva.) így tehát a paraszt kanászok az uradalmi kanászokkal dolgoztak össze. Ezek a kidögülések úgy voltak lehetségesek, hogy a kanászok a passzusokat összeszedték egymásnak. Pl. nekem a Dráva mellett volt egy kanászom, aki annyi passzust szerzett, amennyire nekem szükségem volt. Így aztán hajtás közben vót a zsebemben passzus is. Ha rám jöttek a zsandárok, a disznórul a pasz- szus beszélt. Csak annyit köllött mondani: - Itt van, ettül vettem. - Horváth Pili Gyura 30 éves koráig járta a Dráva és a Balaton közti vidéket. Öszerinte a Dráva és a Balaton között a somogyi kanászok megértették egymást. Aki nem vágott a kerékvágáshoz, az nem állhatott abba (ti. a kanászok közé).

Horváth Pili György legmesszebbről a Baranya megyei Drávától hozott disznót. Ezeket a disznókat részben pásztortól, részben pedig orgazdától vette át. Az orgazda indította el a tulajdonostól. A pásztor volt az, aki továbbvitte. A legnagyobb az volt, amikor egyszerre 12 darabot hajtott. Nem így volt apám idejében. Apámék még, ahogy apám, Horváth Vendel mesélte, nemegyszer 50 darabot is hajtott. Én magam is láttam, mikor a tócsári völgyben 50 disznó pihent, két sorban, mint a kéve. A hajtó kanászok pedig a rozsban feküdtek. Hajtás közben forgópisztoly mindig volt velem. Apám ahogy mesélte, mindig kis- baltával és puskával járt. Még nekem is megmaradt az ő kétcsövű elöltöltős, kapszlis puskája. Azzal kezdtem én is.

Apámék a szűr alatt vitték a puskát, nyakba vetve. Csővel lefelé lógott az öreg puskája. Kezében pedig a balta. Éjjel hajtáskor a nyakból kivette a puskát. Felakasztotta a bal karjára, vagy pedig a szűr ujjára. Én már aztán csak kanászbottal és forgópisztollyal jártam.

Ha a Drávától éjjel 11 órakor indultam, akkor mindig a vakhelyeket, azaz az erdős részeket kerestem, úgy, mint ahogy a többi kanász tette. Soha sem találkozott a hajtó a faluval. Ha meg a Kapos völgyibe hajtottunk, pl. Dombóvártól egész Kaposvárig, mindig erdőben mehettünk. Délre ha Szigetvártól vagy keletre, vagy nyugatra hajtottunk, biztos volt az erdő. A nagy erdő Szigetvár keletső oldalán volt. Ha hajtani akart, akkor a taszári pásztorháztól a bojtárra bízta a fókát. Reggel elindult, este a helyszínre érkezett. Legtöbbször egy másik pásztorházba ment. Ott a pásztornál éjjel megpihent. Kinézték a helyet és második éjjel indult is vissza a szerzett jószággal. Apám úgy mondta erre: - Nem lesz elég a lábad és a szemed, amíg élsz. - Nem is volt elég. Annyit futott a régi kanász, ha szerezni akart. Űtjára soha semmi ennivalót nem vitt. Tarisznyát sohasem vitt magával.

Éjjel is csak a szem meg a fül segítette a kanászt. Az igazi kanász sohasem mutogatta magát, csak nyugodott. Senki se látta. Hajtás alkalmával a kanász mindig a szerzett disznó után ment. A disznó azért engedelmeskedett, mert ki volt fáradva az igen erős hajtásban.

379