Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 16. (Kaposvár, 1985)

Kiss Géza: Egy Dráva menti régió társadalmának változásai a fedualizmusból a kapitalizmusba vezető úton (Ormánság 1767-1867)

tesült forrásunk mert az esküvő után az idevaló ember soha nem költ többé a feleségére ... A Jegy ruhával be kell neki érnie holtáig . . . ”76

Megjegyeznénk itt, hogy a foglalón kívül az ormánsági nagycsalád minden asszonya támaszkodhatott még a számára biztosított „ruházati földre”, amelyen megtermelhette a szőkébb családja számára a szükséges kendert és szerencsés esetben némi eladható zöldséget is.77

Az alku megkötését követte a móringolással együttjáró eljegyzés a pap előtt és a fiatalokat ezután már házastársaknak tekintették.

Az esküvő után új munkaerővel gazdagodott valamelyik ormánsági család. A menyecske azonban jól tette, ha eleinte ügyelt magára, mert „Ha arca, termete, magatartása nem tetszik, könnyen meghallja”, hogy „ ... ezért kár volt annyi lovat befogni... ”, vagy „Nem kellett itthon a szappan, elmentek lúgért.”78

Hosszú ceremóniák után egymás mellé került végre a két fiatal, de olyan idegenek egymás számára, mintha király volna az egyik, királynő a másik. A hasonlat kissé talán erős, de mindenképpen valós, mert ott is, itt is dinasztikus érdekekről van szó ... Itt mégis annyival más a helyzet, hogy közös a hazájuk, a Drávára dűlő erdőségek világa, ,,. .. ahol a nép fehérben jár”.79

Kitűnő néprajzi munkák sora írja le az ormánsági nők fehér ruháját, amelynek ünnepi változatát ,,célarányos”-nak, „tisztának” mondja Hölbling doktor. A minden szépre fogékony orvos azonban nemcsak a ruhát látja, hanem viselőjét is, az ormánsági nőt, aki „ . . . főképp a’ Siklósi Járásban lenből készült és jól álló fehér ruhájában, szép testalkotása ’s bájoló arczánál fogva nemcsak csinos, de valóban szép is . . . ” Révay Sándor azonban a huszadik század cinizmusával hozzáteszi itt, hogy a bortermő, tarka Kelet-Baranya asszonyai-lányai már a XIX. század elején ,,biklások”-nak csúfolták az ormánsági nőket.80

Az azonban mindenképpen igaz, hogy akkoriban még valóban óriási különbség volt a munkában edzett, ruganyos járású ormánsági nő meg az ősi recept szerint zsírozott, zsimbókos hajat hordó, több oknál fogva is gyenge fizikumú férfi között. Az ő ruhája kevésbé dekoratív. Télen-nyáron közepes bősé- gű, rövid, rojtos gatyában és ingben jár, fején széles karimájú kalap, nyáron mezítláb rúgja a port, máskor pedig inkább bocskorban, mint csizmában tapossa a sarat, vagy a havat. Ha hidegebbre fordul az idő, vászon ruházatát rövid ujjú szűrdolmány, meg egy hosszú szűr egészíti ki. Elmaradhatatlan tarisznyáját bal oldalon hordja; ebben van a kése, pipája, meg a dohányzáshoz szükséges kellékek.81

A csinos fehér ruha miatt a gáláns kortársak és utódaik gyakran bókol- nak az ormánsági nőknek, de ez mit sem változtat azon a tényen, hogy az ormánsági asszony nem „eladó”, hanem „eladott’ lányból lesz. ,,A’ nők közül minden háznál csak egy a sütő-főző, ki gazda-asszonynak hivatik, a többi házban lévő nők gyakran rántást sem tudnak keverni...” - írja Hölbling Miksa.82 Ezt a „sikeres” életet így fogalmazza egy kémesi asszony kérvénye 1802-ben: „Har- mintz egy esztendeje mi uta Szolgáltam Férjemmel edjüt Kémesi Szabó Máté Atyám Uramat, még pedig 15 esztendeig: meghalván Anyánk gazdasszonyságot viseltem. A férjem, hogy megholt azután is, mint Gazda Asszonytul, tőllem kért az én Ipám Uram elő mindeneket. . . ”83 A panasz oka az, hogy bár mindenben eleget tett az asszonysors ősi követelményeinek az ipával szemben, az „...sem ruhát, sem pénzt nem adott” az ő lányának.

210