Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 15. (Kaposvár, 1984)
Knézy Judit: Somogy 18. századi táplálkozástörténetéről
iparosok és parasztemberek körében is. Egy mernyei csizmadia hagyatékában 1805-ben 3 kr értékű paprikát és 2 Ft 24 kr értékű sót vettek számba.201 Ekkortájt jöhetett szokásba az is, hogy a mezőn, szabad ég alatt rendszeresen tartózkodók sót és paprikát összekeverve tettek a többnyire fából, szaruból való tartóba (főképp pásztorok).202 Hasonlóan kedvelt még ez idő tájt a sáfrány, mint a bors az úri konyha húsféléihez készült mártások ízesítésében, színesítésében. Falusiaknál inkább csak az ünnepi levesekbe került. Ez is inkább Nyitra, Trencsén házaló szlovákjaival „sáfrányos tótokkal” került a Dél-Dunántúlra is, pedig a szomszédos Tolna megyében is sikerrel termelték,203 de úri kertekben is mindenfelé.204 Az ecetről, tormáról, petrezselyemről, sárgarépáról, vörös- és fokhagymáról már szó esett. Az úri konyhán a XVIII. század folyamán, s a XIX. század elején használatos egyéb ízesítők és fűszerek legtöbbjéről megfelelő somogyi adatok hiányában nem eshet itt szó, mint a kökényről, melyet úgy gyűjtöttek a mezőn, meggylevélről, fenyőmagról, vagy az import árukként beszerzett fahéj, mazsola, szegfűszeg fűszerekről. A zsírozok közül a zsírról, hájról és vajról már szó esett. Az olaj, mint böjtös idők zsírozója minden rétegnél számításba jött. A szegényebb rétegeknél jelentékeny mennyiség fogyott, mert zsír, háj, vaj helyett is használták. A katolikusoknál egyáltalán a böjtök miatt több vaj és több olaj kellett, mert a protestánsok leginkább csak a nagypénteket tartották böjtös napnak. Minden nagyobb község arra törekedett, hogy olajütő malma legyen. Csorba leírása szerint a XIX. század közepén kisebbszerű olajmalom csaknem minden faluban volt már,205 de ezek csak az önellátást szolgálták, mákból, tányérvirágból, tökmagból állították elő. Falusiak tökmagolajat és lenmagolajat üttettek abban az időben. Egyes vidékeken a tökmagütésnek igen régies formái maradtak fenn.206 A szárazmalmok nagyobb része tökmagolajütő volt. A parasztemberek körében a tökmagolaj tartására cserépkorsó szolgált a XX. század első felében is, úri háztartásokban üvegekben tárolták. Az asztalra tálaláskor is vittek olajat: „asztalra való aufsatz ecetes és olajos”, „ecetnek és olajnak való karasina” (1762) és „eczet és olajtartó” (1758) szerepelnek különböző hagyatékokban.207 Az édesítők közül a nádméz, azaz nádból való cukor még igen drága volt, így méz előállítására, méhészet tartására törekedett minden réteg. Ebben az időben azonban a lakosság többségénél sokkal kisebb volt az édesség iránti igény, s ami volt, azt a parasztok-pásztorok mézzel, aszalt gyümölccsel elégítették ki. A méz már a török időkben fontos kiviteli cikk is volt. Ennek megfelelően az eszéki vásártól a németújvárig tartó kereskedelmi útvonalak mentéin mind a nemesi, mind a jobbágyháztartásokban magasabb lehetett a méhkasállomány. Nagybajomban pl. 55 jobbágyháztartásban 1703-ban 176 méhkast írtak össze, a módos Laki Gergelynek 24 db volt.208 Az iparosok is szívesen foglalkoztak méhtartás- sal. 1805-ben pl. a sokat idézett mernyei csizmadia méheinek és kasainak értéke 54 Ft-ot, mézes tungja 2 Ft-ot ért.209 A mézfogyasztás, de a termelés tekintetében sem adhat pontos eligazítást az összeírások száma, részben mert az összeírok nem jártak végig minden helyet, ahol méhkasok lehettek (szőlőhegyekben, erdők tisztásain, kinti pajták, istállók közelében). Könnyű volt eltagadni. Szokásban volt a vadméhek mézének elrablása is.210 A XVIII. század folyamán a mézzel kapcsolatos adók növekedése fokozatosan elsorvasztotta ennek az egykor oly virágzó gazdálkodási ágnak lehetőségeit. Mária Terézia e tekintetben kedvező rendeletéi sem tudták újra fellendíteni, csak ideig-óráig. A nemesi portákon legalább 155
