Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 14. (Kaposvár, 1983)

Szili Ferenc: Dél-Dunántúl cukorrépa-termesztése és a Kaposvári Cukorgyár (1944-1948) (Ötödik rész.)

munkabéreit 300-900 forintban állapították meg. A fizikai munkások bérei azonban csak 100-300 forintig emelkedhettek. A munkások ezt aránytalannak és egyben igazságtalannak is tartották. De a tisztviselők sem voltak elégedettek a bérezéssel, nem egyszer hangoztatták, hogy a háború után aránytalanul megduzzadt adminisztárcióval nem tartott lépést a béremelés. E kérdés árnyaltabb elemzéséhez szükségesnek tartjuk a rendelkezésünkre álló bérkimutatások bemutatását. A 3-4. sz. mellékletek az 1946. szept. i-i állapotokat tükrözik mind a fizikai munkásokat, mind pedig a tisztviselőket.

54 Az állandóan alkalmazott 377 főből 61-en szellemi munkát végeztek, az összlétszám 16,18%-a. A 4. sz. mellékletből kitapinthatjuk az adminisztratív és a műszaki tisztviselők hierarchiáját és a különböző beosztásokkal járó átlagórabéreket. A főtisztviselők a bérezés tekintetében rendkívül előnyös helyzetben voltak, átlagórabéreik láthatóan messze meghaladták az egy tisztviselőre jutó 4,02 Ft-ot. Meglepő, hogy a beosztott vegyész és gépészmérnökök órabére alig haladta meg az adminisztratív tisztviselőkét. Differenciált bérezést láthatunk az azonos munkakört végzők között is, amelynek mértékét elősorban a munkában eltöltött évek száma határozta meg. A különbség azonban e tekintetben nem volt olyan jelentős, mint az egyes beosztások között. Ha a tisztviselők és a munkások bérviszonyait összehasonlítjuk, akkor kitűnik, hogy az utóbbiak 1,15 Ft-os átlagórabére a tisztviselőkének mindössze 28,60%-a. A fizetési rangsor végén helyezkednek el a segédmunkások. A differenciált bérezés a fizikai munkásoknál is érvényesült, a gyárvezetés a kiemelt munkakörben dolgozókat erkölcsileg és anyagilag egyaránt megbecsülte. A bérkülönbözet aránya természetesen nem érte el azt a szintet, mint a tisztviselőknél. A munkások úgy vélték elégedetlenségük jogos, és azt az üzemi bizottság ülésein többször is hangoztatták. A bérezésben ekkor még tehát a hagyományos elvek érvényesültek, amelyek kétségkívül nem voltak szinkronban a munkáspártok és az üb által hirdetett egyenlősítő elvekkel. A Vegyipari Szakszervezet 1946. augusztus 25-én tartott gyűlésén a cukorgyár munkásai kifogásolták a differenciált bérezést, ami főképpen a szakképzetlen munkásokat érintette. A vita azonban tovább gyűrűzött, az üzemi bizottság szeptember 30-i ülésén többen azt is helytelenítették, hogy a kollektív szerződés „csak bizonyos százalékban engedi meg a kvalifikálást, így tehát számos munkást - kik a kvalifikálást jogosan megérdemelnék - nem lehet kvalifikálni".

55 Főképpen a cukorfőzők elégedetlenkedtek, akik még azzal is fenyegetőztek, hogy szaktudásukat nem adják át a fiataloknak és így a gyárnak nem lesz utánpótlása e fontos munkaterületen. Az üzemi bizottság törekvése a bérezésben a nivellálódás felé irányult. 1947. május 2-án az Országos Üzemi Bizottságnak az új kollektív szerződéshez az alábbi javaslatokat tette. A fizikai dolgozókat a szakmunkások, a betanított munkások és segédmunkások kategóriájába kellene sorolni, bérüket pedig úgy kell megállapítani, hogy „a segédmunkásbér maximuma és a szakmunkásbér maximuma között 60%-nál ne legyen több „.. ." így a dolgozókat közelebb hozhatjuk egymáshoz."

06 Az azonos bércsoportokon belül pedig azt javasolták, ne legyen több a bérkülönbség 20%-nál. A javaslatok között új elemként jelentkezett a szociális viszonyok figyelembevétele, amelyet eddig nem igen hangoztattak, amely a demokratizálódással együttjáró világnézeti változásoknak a következménye volt. Ezt a tényt pozitívan kell értékelnünk, míg a bérfizetésnél az egyenlősítési törekvéseket egyértelműen negatívan.