Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 14. (Kaposvár, 1983)
Szili Ferenc: Dél-Dunántúl cukorrépa-termesztése és a Kaposvári Cukorgyár (1944-1948) (Ötödik rész.)
A nagybirtok-üzemekre alapozott cukorrépa termesztése a nagybirtokrendszer felszámolásával véget ért. A fentiekben feltüntetett 16 nagytermelő kevesebb területen termesztett cukorrépát, mint a háborút megelőző években egy-egy nagybirtok. A kistermelők tízezres tömege pedig jelzi a változás irányát DélkeletDunántúlon, de hasonló tendencia érvényesült országosan is. Az átlagtermés tekintetében várható volt a visszaesés, mivel a parasztgazdaságokra alapozott cukorrépa termesztését törvényszerűen nem lehetett zökkenőmentesen bevezetni. Ilyen katasztrofális eredményekre azonban még a legpesszimistább szakemberek sem számítottak. Különösképpen alacsony volt az átlagtermés Bács-Bodrog megyében, amit azzal magyarázhatunk, hogy e térségből a bajai híd felrobbantása következtében a termelők a répát Kaposvárra nem tudták szállítani, nagyrészét az állatokkal megetették, a répának csak töredékét juttatták el a Mezőhegyesi Cukorgyárba. Az 1944. évi átlagterméshez viszonyítva a csökkenés országosan 47,04% volt. Ezúttal a szervezési gondokon túl elsősorban azokat az objektív okokat kívánjuk felvillantani, amelyek nagymértékben előidézték e negatív jelenséget. Köztudott, hogy a parasztgazdaságok a cukorrépa-termesztés tekintetében semmiféle hagyományokkal nem rendelkeztek, az iparszerű termelés technológiáját nem ismerték. Márpedig a cukorrépa művelése magasfokú szakmai ismereteket kívánt. A kistermelők a szerződéseket még megkötötték, de sok esetben nem is tudták, hogy mire vállalkoztak. A cukorrépa-területek méreteit sem tudták optimálisan kialakítani, többnyire a gazdaság egészéhez viszonyítva, vagy aránytalanul kicsiny, vagy pedig túlzottan is nagy területen termesztettek cukorrépát. Nem véletlen, hogy a cukorgyárak végül is 5 kat. holdban maximálták a felső határt. Azonban sokkal nagyobb gondot okozott a cukorrépa-területek túlzott elaprózódása, ami több szempontból is káros következményekkel járt. A csapadékhiány, a szárazság, a kedvezőtlen hőmérsékleti viszonyok és a különböző állati kártevők ellen a kis parcellákon nem lehetett hatásosan védekezni. A megelőző évtizedekben az uradalmakban a cukorrépa-területek gyakran sok kilométer távolságra voltak egymástól és ez a cukorrépának nagyobb védelmet nyújtott a jelzett veszélyforrásokkal szemben. A jelenlegi helyzetben aránytalanul nagy területeken kellett másodvetést alkalmazni, ami szintén kihatott az átlagtermés csökkenésére. A cukorrépa területi szétaprózódását egy 1947. évi kimutatással kívánjuk érzékeltetni. Jóllehet az előző és az azt követő évek adatait nem összesítettük, de azok is hasonló jelenséget mutattak. Az 1946-os év a cukorrépa-termesztés tekintetében jelentős eredményeket hozott országosan és Délkelet-Dunántúlon egyaránt. Az előző év tapasztalatai alapján mind a szervezésben, mind pedig a cukorrépa művelésében előbbrelépés történt, amelyet az alábbi táblázatból is láthatunk. A gyár a vetéshez szükséges vetőmagot részben hazai nagytermelőktől vásárolta, a legnagyobb részét azonban az USA-ból importált vetőmagból biztosította. A kései vetések ellenére a kedvező időjárás következtében a répa mindenütt jól fejlődött. A sarabolási munkálatokat idejében el tudták végezni és lényeges rovarkárok sem voltak. A kelési idő alatt földbolha és répabarkó, máfd később a cserebogár csimasza ugyan szórványosan jelentkezett, de a károkat mindenütt helyrehozták. Ez évben a pótvetés a szerződtetett területhez viszonyítva elenyészően csekély volt.
