Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 13. (Kaposvár, 1982)

Kanyar József: Tankönyvek és pedagógiai kézikönyvek Dél-Dunántúl népiskoláiban a XVIII-XIX. században

tan az elemi iskolák számára (Buda, 1845, 1848). A földleírást és természettant Rendek Alajos kéziratából tanították, de tanítottak ilyen ismereteket prcparandiai útmutatásból is, igazolva a kézirattankönyveknek még mindig meglévő használatát ezidőtájt is. Történelemből pedig Spányik Magyarország története című tankönyvét használták kivonatokban. Segédkönyvül sokszor forgatták Rendek József: Kalauz az elemi tanodákban című munkáját (Pest, 1847). A veszprémi püspökséghez tartozó bakonybéli és kaján elemi iskolákban is - nagyjából ugyanezeket a tankönyveket használták, a hittankönyvek és az ABC-k azonosak voltak. Zala megye kisebb falvaiban a népiskolákban - mindenütt - hittant, olvasást, írást, számolást s esetleg földleírást tanították, a mezővárosokban pedig hittant, bibliai ismereteket, magyar és német olvasást, írást és helyesírást és számolást, valamint földrajzot, történelmet, természettant. Keszthelyen az elemi iskola első és második osztályának a tárgyai : Kiskáté, betűismeret, olvasás (magyar és német), írás és számolás voltak, a harmadik osztályban a Közép kátét tanulták az ószövetséggel, a helyesíráson, a számtanon, az íráson és olvasáson kívül, míg a negyedik osztályban a Nagy kátét az újtestamentummal, valamint a hagyományos tárgyakon kívül még szépírást, természettant és földleírást. Lenti 3 osztályos népiskolájában is hittant, olvasást, írást és számtant tanítottak, a harmadik (záró) osztályban még társasági szabályok oktatására is sort kerítettek. * * * A Thun-féle tervezet a katekizmus óráit mindenütt három-négyszeresére növelte. A hittanoktatás túlsúlyára vonatkoztatva írta a Budapesti Hírlap az 1854-es esztendei 29. és az 1855. évi 15. száma: „A gyermekeknek a tanítók a könyvnélkülvalót bemagoltatják, amelyet aztán a gyermek elmond sebes szél módjára anélkül, hogy belőle csak egy szót is értene. írni-olvasni-számolni-énekelni kellőleg meg nem taníttatnak, földleírást, történelmet hírből sem ismerik, az égitestekről, a napról, a holdról, a fogyatkozásokról semmit sem tudnak." „Életbe vágó tudományok tanításáról szó sincs, elhanyagoltatik a természettan, amelyből oly sok üdvöset tanulhatna" . . . „elhanyagoltatik a gazdaságtan is ... " A népnevelés problémái azonban sokat változtak az abszolutizmus idején. A századokon át megcsontosodott nevelési rendszer - a katekizmus gépszerű bemagoltatásán túl - figyelmét a gyakorlati ismeretek: az olvasás, az írás, a számolás és a rajzolás minél szilárdabb elsajátítására fordította az utilista művelődéspolitika érdekében. Egyre világosabbá vált a jobbágyfelszabadulás utáni esztendőkben a paraszti gazdálkodás szintjének szükségszerű emelése. A polgári fejlődés által napirendre tűzött paraszti szakképzés gondolatát - állami feladatként - már Thirring Károly (1822-1888) is megfogalmazta, hangsúlyozván ennek előfeltételeként az elemi oktatás rendszerének a megváltoztatását, miután sem a bennük tanító tanítóknak a képzettsége, sem pedig a bennük használt tankönyveknek a színvonala nem felelt meg a kor követelményeinek. A Thirring-féle javaslatok nemcsak a földművesiskolák felállítására, hanem községi faiskolák létesítésére és a termény- és állatkiállítások rendezésére is vonatkoztak. Schvarcz Gyula (1838-1900), a XIX. század második felének méltán európai hírű magyar művelődéspolitikusa - aki a felekezeti népiskolákkal szemben az állami iskolák rendszerét tartotta korszerűnek - A közoktatásügyi reus