Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 13. (Kaposvár, 1982)
Szili Ferenc: Délkelet-Dunántúl cukorrépa termesztése és a Kaposvári Cukorgyár (1929-1944). (Negyedik rész)
lépett életbe. A nemzetközi cukorárak jelentős csökkenése következtében az export rendkívüli veszteségekkel járt, és éppen ennek hatására jött létre az a nemzetközi cukoregyezmény, amely „Chadbourne-i egyezmény" néven vált ismeretessé az európai cukoripar történetében. A cukoripar stagnálása az exportáló államokat arra késztette, hogy termelésüket és szükségképpen kivitelüket is csökkentsék. Magyarország is az exportáló országok közé tartozott, így az egyezményhez való csatlakozása is törvényszerű volt. Új kormányrendelkezésekkel csökkentették a répatermelést, megállapítván, hogy csupán azok a termelők termelhetnek cukorrépát, akik már az előző évben - 1930-ban - is szerződést kötöttek valamelyik gyárral. A szerződéseket olyképpen is módosították, hogy ettől kezdődően nem kat. holdakban, hanem súlymennyiségre állapították meg, hogy a termelők évenként mennyit termelhetnek. Természetesen ezzel a termelők kerültek hátrányos helyzetbe, mivel nekik kellett vállalniuk a kockázatot. Ilyen feltételek mellett - manipulálva sikerült a répatermelést a szükséges szintre csökkenteni. A gyárak által előállított cukor mennyisége, annak hazai és külföldi árusítása, mindenkor függvénye volt a répaszerződtetési feltételeknek, és a nemzetközt cukoregyezményeknek. A Trianont követő időkben az egyes cukorgyárak csak abban az arányban vehettek részt a cukorfogyasztás ellátásában, amilyen arányban részesedtek a cukorgyárak által megtermelt összcukor mennyiségéből. A cukorgyárak kontingensei lényegében évenként változtak. Az új kartelimegállapodás e tekintetben is módosításokat léptetett életbe, a megelőző 6 év átlagát figyelembe véve minden gyár részére meghatározott kontingenspercentet állapított meg. Ettől kezdődően a cukorgyárak, a számukra előre meghatározott kontingens-százalékkal vettek részt a belföldi fogyasztás ellátásában, függetlenül attól, hogy az adott évben mennyi cukrot gyártottak. Mivel a kartellmegállapodás olyan veszélyeket is rejtett magában, hogy a gyárak esetleg csökkentik majd termelésüket, hogy minél kisebb mértékben legyenek kényszerítve a veszteséges exportra, ezért pönaléfizetési kötelezettséget vetettek ki az olyan gyárakra, amelyek kevesebb exportcukrot gyártottak az országos átlagnál. A befizetett összeget viszont azok a gyárak kapták, akik az átlagosnál többet gyártottak kiviteli célokra. 1937-ben a lejárt kartellmegállapodás meghosszabbítására került sor, amely alkalomból a gyárak fixkontingenspercentjeit módosították. Az előző 6 évben feldolgozott répamennyiségek egymáshoz viszonyított aránya képezte az új kontingenspercentet. Ezzel szemben megszüntették az állam pönale fizetési kötelezettségét. Az előbbiekben már tárgyalt gazdasági világválság, valamint az évekig elhúzódó dekonjunktúra hatására a cukorgyárak 1937. november 18-án újabb kartellegyezséget kötöttek. A 11 magyarországi gyár, a Magyar Cukorgyárosok Országos Egyesületének javaslatára megállapodott abban, hogy érdekeiket egyeztetik, az egyezségeket pedig kölcsönösen betartják. Mindenekelőtt a hazai cukorfogyasztás és a termelés tekintetében hoztak fontos határozatokat. Az egyezményt - melyet a későbbiekben alapmegállapodásnak neveztek - az 1938/39-1943 44 közötti hat egymást követő esztendőre kötötték. A gyárak képviselői - köztük a MIR képviselője is - megegyeztek abban, hogy az egyes gyárak a belföldi cukorfogyasztás ellátásában milyen százalékarányban részesedhetnek. Az alábbiakban a cukorgyárak erre vonatkozó kötelezettségeit mutatjuk be. 19
