Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 12. (Kaposvár, 1981)

Magyar Eszter: Településszerkezet és agrártermelés Somogy megyében a 18. században és a 19. század első felében

egrescn, Csoknyán és Csehiben,

8

' de később felhagytak vele, 1828-ban már nem folyt szőlőtermelés ezekben a falvakban. Táskán is megindult a szőlőművelés a 18. században, de mint 1828-ban írták, nem érte meg a ráfordított munkát, ezért ezt a területet szilvás és gyümölcskertként használták, az úrbéri megítélése is kertföld volt. A Balaton mellett Szólád és Szőlősgyörök táján elsősorban vörösbort termeltek, Marcali környékén pedig fehérbort. A szőlőket 1828-ban már igen sok helyen trágyázták, de a trágyázási statisztika szerint lényeges összefüggés a jó szőlőtermés és a trágyázás között nem volt. A tagosítással a földesúri szántóföldek megszabadultak a sok helyen még dívó nyomáskényszertől, és megindulhatott rajtuk a fejlettebb termelés, a 4 nyomás, amely az ugar állandó kapásművelését jelentette, és a vetésforgó alkalmazása.

88 A jobbágyok telki földjein az 1828-as országos összeírás szerint még túlsúlyban volt a gabonatermelés, sőt a homokos területeken csak rozsot vetettek, pl. a szelvényen északkeleten fekvő Balaton melletti falvakban és nyugati homokos hátságokon. A rozs, mint egyeduralkodó kenyérgabona fajta természetesen a kétnyomásos művelési rendszerrel is gyakran együttjárt. A kétnyomásos határú falvak térképre vetítése alapján úgy tűnik, hogy elterjedési körüket növény- és természetföldrajzi hatások befolyásolják, és a birtokviszonyoknak (fejlettebben gazdálkodó nagy vagy kisbirtokokon helyezkednek-e el) nincs ekkor még jelentőségük. Ti. a tavasziak igen rosszul teremnek és ezért nem vetik őket. A viszonylag egyoldalú vetésszerkezetet a helybéliek még 1864-ben is termőhelyi és talajadottságokkal magyarázták.

89 Zabot viszonylag kevés helyen termeltek, és ott is elsősorban a katonaság kötelező ellátására. A kukorica, amely már 1728-ban is általánosan elterjedt kapásnövény volt Somogy megyében, 1828-ban igen sok helyen a rétföldre szorult, főleg a kétnyomásos falvakban, ami a határ gazdaságosabb kihasználása felé mutat. A szántókat igyekeztek trágyázni, a trágyázás szükségességét mindenütt felismerték, bár előfordult, hogy trágyahiány miatt csak a kertekbe tudtak trágyát hordani. (Gadány, Faluszemes.) A komolyabb vízrendezési munkák csak a század közepén indultak meg, 1828-ban még sok rossz vízelvezetésű terület volt, több határban éppen azért nem trágyáztak (Tur, Geszti, Kötcse, Marcali), mert a víz a trágyát a földekről amúgy is elvitte volna. A rétek, legelők kiszárítása sem történt még meg, legnagyobb részük vízállásos volt, pl. Marcaliban és Táskán. A jobbágyság a réteket igyekezett trágyázni, egyes falvakban még a szántóterület rovására is (pl. Jád, Tur, Fájsz), mivel a szelvény legtöbb falujában a rétek másodosztályúnk voltak, vagyis nem teremtek sarjút. Az 1828-as országos összeírásban bevallott állatállomány rendkívül kevés, természetesen nem tükrözi a valóságos helyzetet, csak tájékoztató jellegű számokként tekinthetők az itt felsorolt adatok. Az úrbéres lakosság igásállatának falvankénti megoszlását a X. sz. térkép ábrázolja. Az adatokból arra lehet következtetni, hogy a ló, mint igásállat elsősorban a dombos, hegyes határú falvakban volt kedvelt. Érdekes, hogy azokban a falvakban is sok lovat tartottak, amelyekben az 1700-as években ló egyáltalán nem volt, pl. Somogyvár, Magyaregres. A visszafoglalás utáni összeírások egészében jóval nagyobb állatállományt mutattak ki a mintaterületen, mint amennyit 1828-ban bevallottak, vonatkozott ez a sertések és juhok számára is.

90 A növekvő allodiális állatállomány termé-