Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 12. (Kaposvár, 1981)
Függelék - 1. Somogyi Levéltári Nap '80
BENDA KÁLMÁN MAGYARORSZÁG LAKOSSÁGÁNAK ALAKULÁSA A TÖRTÉNELEM FOLYAMÁN. SZÁMBELI ÖSSZETÉTEL, NEMZETISÉGI ÉS VALLÁSI MEGOSZLÁS CÍMMEL TARTOTTA MEG ELŐADÁSÁT: Kedves Hallgatóim! Azt a feladatot kaptam, hogy olyan kérdésekről szóljak, amelyek a középiskolai történelem tankönyvekben csak nagyon vázlatosan kerülnek említésre, vagy éppen szó sem esik róluk. Átolvasva a Magyarország történetét tárgyaló tankönyveket, egy nagyobb témakörnél kötöttem ki: hogyan alakult az ország lakosságának száma, nemzetiségi és vallási összetétele az évszázadok folyamán. Az idő szorítása miatt persze csak vázlatosan, nagy vonalakban szólhatok a dolgokról. Ezekről a kérdésekről a tankönyvek (nemkülönben az összefoglaló jellegű történeti művek is) alig néhány adatot közölnek, pedig nem mindegy, hogy valamely korban az országban hányan éltek. Nyilván sem a termelésről, sem a katonai eseményekről, sem a politikai vagy a kulturális fejlődésről nem mondhatunk érdemlegeset, ha nem tudjuk, hogy hányan éltek az országban. 1976-ban, II. Rákóczi Ferenc születésének 300. évfordulója alkalmából, nemzetközi konferencián latolgattuk, voltak-e a kuruc szabadságharcnak esélyei a győzelemre. Ahogy többen rámutattak, a kérdésben csak akkor mondhatunk érdemlegeset, ha tudjuk, hogy az országban hányan éltek, s mekkorák voltak a velük szemben álló erők. Nem mindegy ugyanis, hogy 1703-ban az országban 2 millió, 4 millió vagy esetleg ennél is több ember élt-e. Történetírásunk ugyanis ezek között a végletek között ingadozik. Akár a termelés, akár a hadiipar, vagy akár a fegyverfoghatók szempontjából nézem a kérdést, a lakosság száma döntő. A Rákóczi-szabadságharcban csakúgy, mint bármikor máskor. Mivel azonban az első konkrét adatokat szolgáltató népösszeírás csak II. József uralkodása alatt, 1787-ben történt, minden korábbi szám csak becslésből származik. Kezdem a honfoglaló magyarsággal. Az Etelközben élő magyarok számát a történetírás nagyjából 100 ezer családra, 500 ezer főre teszi. Ügy számítják, hogy a besenyők 895. évi nagy támadása következtében ebből mintegy 100 ezer elpusztult, leszakadt, elkallódott. Tehát a honfoglaláskor a Kárpáti-medencébe érkező magyarok száma 400 ezer körül lehetett. A Kárpáti-medence azonban nem volt lakatlan. Itt éltek a Felvidéken a mai szlovákok ősei, továbbá az Alföldön, Erdélyben és a Dunántúlon avar, bolgár és pannonszláv (esetleg gepida) töredékek, számukat együttesen legföljebb 200 ezerre becsülik. Bár a kalandozások valamelyest gyöngítették a magyarok számát (a nyugati krónikákban följegyzett százezres veszteségek persze irreális túlzások), István király korában az ország összlakossága mintegy 600 ezer fő lehetett. Két évszázad alatt, az 1200-as évek elejére ez a szám nagyjából 1 800 000-2 000 ooo-ra emelkedett. Erre az időre a felvidéki zárt folyóvölgyekben élő szlávok kivételével, a többiek etnikailag eltűntek, beolvadtak a magyarságba. Ez a viszonylag nagyméretű és gyors, mintegy 10 nemzedék élete során bekövetkezett asszimiláció egyes történészekben azt a gondolatot ébresztette, hogy az Alföldön és a Dunántúl vagy Erdélyben talált népek részben vagy egészben a magyarral rokon nyelvet beszéltek, vele rokon műveltségben éltek. Tudjuk, hogy az utóbbi évtizedek régészeti kutatásai, az írott adatok megjelenésétől kezdve mindig magyarlakta településeken, nagyszámban tártak fel avar temetőket. Korábban úgy vélték, hogy Nagy Károly császárnak a 790-es években vezetett hadjárata kiirtotta az avarokat, a peremvidéken élő töredékek pedig beolvadtak a szlávokba. Hasonlóan több más pusztulási elmélethez, ez is tévesnek bizonyult. A honfoglalás korában ugyanis a temetők tanúsága szerint, számottevő avar lakosság élt az országban, nemcsak a dunántúli vidékeken, hanem szinte mindenütt az Alföld peremvidékein. Ennek kapcsán merült föl történetírásunk mai napig vitatott kérdése: a kettős honfoglalás elmélete, amelyet László Gyula vetett föl. Ennek lényege egészen vázlatosan a következő: A régészeti leletek tükrében élesen elválnak egymástól a korai és a késői avar sírok, a temetkezők műveltségi hagyományai. A változás a 7. század második felében válik érzékelhetővé, amiből László Gyula professzor, a kitűnő régész azt következteti, hogy ebben az időben egy újabb avar beköltözés történhetett. Azaz - mondja -, ebben a második hullámban
