Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 12. (Kaposvár, 1981)

Szili Ferenc: Munkásság és műszaki értelmiség a Kaposvári Cukorgyárban a két világháború között

hányan életreszólóan megrokkantak, a kártérítésre azonban - a részvénytársasággal szemben - csak kevés reményük lehetett, a paragrafusok labirintusában otthonosan mozgó gyári ügyvéd meg tudta védeni a tőkések érdekeit. Mindezek ellenére a cukorgyár mégis vonzerőt gyakorolt, mivel munkásainak - éves szinten - biztos anyagi megélhetést nyújtott. Igaz, hogy a munkásoktól a reggel 6-tól este 6 óráig tartó munkaidő alatt megkövetelték a munkafegyelmet, helyenként drákói szigorral szoktatták őket ahhoz a gondolathoz, hogy az üzemi és a társadalmi hierarchiát kritika nélkül fogadják el. Még az állandóan alkalmazott munkásokat is egyfajta permanens félelem jellemezte, mivel Kaposvár munkaerő feleslege oly nagy mérvű volt, hogy senki sem érezhette magát biztonságban. Tulajdonképpen ez volt a társadalmi háttere annak a szervilizmusnak, amely a munkásságot is jellemezte. Az elbocsátás réme tehát Damoklés kardjaként lebegett felettük is. A gyári rendtartásban általános elvként rögzítették, hogy az alkalmazottak és a munkások semminemű szakegyletnek, vagy pedig politikai pártnak tagjai nem lehetnek. Egy homogén, „politikamentes", a szocialista eszmékre csak passzívan reagáló, a vezetéshez mindig lojális magatartású munkásgárdát kívántak kialakítani. Ezek az erőfeszítések természetesen nem is voltak hatástalanok. Kaposvárott a századelőtől egyre gyakrabban jelentkező sztrájkok és bérkövetelések, így csak gyenge visszhangra találhattak a cukorgyári munkások körében. A baloldali gondolkodású, a mozgalomban aktívan résztvevő munkások a gyárban már eleve nem kaptak munkalehetőséget, ha valakiről kiderült, hogy szervezett munkás, azonnali hatállyal elbocsátották. A cukorgyár ezért nem válhatott a somogyi munkásmozgalom fellegvárává. A vezetés, a munkások közötti ideológiai kapocsként egyre tudatosabban a keresztényszocialista tanokat alkalmazta. A Hősök templom plébánosa az 1920-as évek elejétől nagy ambícióval, a vezetés részéről pedig a legnagyobb megértéssel toborozta híveit a munkások körében. Boldizsár plébános egyfajta üzemi „pszichológusi" feladatokat látott el, ellenszolgáltatásként a gyártól éveken keresztül anyagi támogatást kapott. Meglehetősen nagy befolyással rendelkezve sikerült is manipulálnia, mind a gyári munkásokat, mind pedig a tisztviselőket. Köztudott volt, ugyanis, hogy a munkásfelvételek alkalmából Kladnigg az általa javasolt munkásokat mindig szívesen alkalmazta. A gyárvezetés a „politikamentesség" biztosítására gazdag eszköztárral rendelkezett, s a kívánalmaknak megfelelően alkalmazta is azokat. Az előbbiekben már érintettük azt a „szűrőrendszert", amelynek igénybevételével kizárhatták a szervezett munkásokat. Most ezzel kapcsolatosan még néhány módszert szeretnénk bemutatni. Többek között megemlítendő, hogy az újonnan jelentkezett munkásokról a régi munkahelyeikről bizalmas úton mindig kértek információkat. Az ellenőrzés ßoran három alapvető kérdésre kértek választ: a munkások szakmai tudására, emberi és jellembéli tulajdonságaikra és végezetül a politikai megbízhatóságukra. Az utóbbi tulajdonság hiánya egyszersmind a legfőbb kizáró oknak számított. Arra is szép számmal találtunk példát, hogy az elégedetlen munkást elbocsájtva, a gyár vezetői szinte erkölcsi kötelességüknek tartották, hogy az új munkahely vezetőivel közöljék az elbocsájtás okát, így gyakorta megakadályozták a távozó munkások elhelyezkedését. Az a tény, hogy a gyár a munkás után tudott „nyúlni" még csak fokozta a kiszolgáltatottság érzetét.