Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 12. (Kaposvár, 1981)

Varga János: Megye és haladás a reformkor derekán (1840-1843) (Befejező rész)

tételhez kötötte, amelyet a kossuthiánus tábor semmiképpen sem fogadhatott el: Landerer magának igényelte a lap tartalmának, irányának és arculatának meghatározását. Eredményre vezettek viszont a centralistákkal folytatott - hosszan húzódó - tárgyalások. E csoport tekintélyeinek többsége másfélévi hírlapi működés után és az adminisztrátorok csaknem egyéves ténykedése tükrében végre belátta, hogy a megyerendszer szakadatlan támadása és méginkább a centralista eszmék lankadatlan propagálása az adott helyzetben nem a haladó erők pozícióinak erősítését szolgálja. Ezért beleegyezett a kossuthiánusok által kért fegyvernyugvásba, és 1846 elejétől a centralisták valóban beszüntették a megyei szisztéma ismétlődő hírlapi bírálatát, valamint a központosítás helyességének bizonygatását. Egyszersmind nyilvánosságra hozták azt is, hogy döntésük csupán taktikai: eszméik elvi feladására továbbra sem hajlandók. A fegyverszünetet egyébként is helytelenítő Eötvös ennek mintegy dokumentálására tette szinte egyidejűleg közzé Reform címen, külön könyvvé szerkesztve mindazon fejtegetéseket, amelyeket e tárgykörben előzőleg a Hírlapban publikált. Végül is: a centralizáció vagy önkormányzat máig ható - és meg-megújuló - vitájában a megyerendszert illetően elvileg melyik oldalon állt az igazság, vagy pontosabban: az igazság nagyobb hányada? Kétségtelen, hogy szabad helyi önkormányzatok, valamint népképviseletre épített felelős kormányrendszer mellett a megye szerepe nem lehet ugyanaz, mint önkormányzatok hiánya és a nemzetnek felelősséggel nem tartozó, következésképpen bármikor abszolutista hatalommá fajulható kormány uralma esetén. Feltétlenül egyet kell érteni Eötvösékkel abban, hogy a polgári társadalom, illetőleg államrend az ügyek egész sorának eldöntésében és intézésében olyan centralizációt kíván, amelyet nem tehet vitássá, az államhatalom különböző ágaiban végzett ténykedésében nem zavarhat meg semmiféle helyi autonómia, mert ellenkező esetben magának az államhatalomnak egészséges és hatályos működése kerül veszélybe. Ebből azonban egyik oldalról csupán a központilag eldöntendő és intézendő ügyek szabatos meghatározásának, másik oldalról pedig a különböző' szintű önkormányzati jogkörök pontos megvonásának szüksége következik, és semmiképpen sem az, hogy csak a centralizált hatalomnak, valamint mellette kizárólag egyfajta: községi és városi, azaz helyhatósági autonómiáknak van, középfokú önkormányzatoknak viszont nincs létjogosultságuk! Mert nemcsak országos és helyi ügyek léteznek. Szép számmal vannak olyanok is, amelyek központi rendezést nem, ámde olyan szabályozást kívánnak, amelynek egységesen kell érvényesülnie a helyhatóságoknak különböző szempontok miatt egy nagyobb igazgatási egységbe összefogott csoportjában. E középszintűnek minősülő ügyekben a döntéshozatal akkor vezet a területi sajátosságoknak leginkább megfelelő, az optimálisát leginkább megközelítő eredményre, ha középszintű szervezeti egység által és fórumán történik. Ha ugyanis ilyen kérdésekben a központi hatalom magának tartja fenn a döntési és végrehajtási jogot, akkor aligha tud a területi sajátosságok feltétlenül tekintetbe veendő sokféleségére figyelemmel lenni; határozatai egyik vagy másik helyen keresztülvihetetleneknek bizonyulnak; olyan területekre is rátukmálja a maga akaratát, amelyeken az adott ügyben intézkedésre nincs is szükség, vagy nem a központi döntés adja a legjobb megoldást; ha pedig egyazon kérdést, a szükségletnek megfelelve, igazgatási-szervezeti egységenként eltérően, de ugyancsak önmaga óhajt szabályozni,