Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 12. (Kaposvár, 1981)

Varga János: Megye és haladás a reformkor derekán (1840-1843) (Befejező rész)

ponton osztotta a kossuthi tábor elképzeléseit. Az egyik: a városok belszerkezetének rendezését nem tekintette diétái szavazatszámuk felemelése elengedhetetlen feltételének. Másikát viszont éppen a megyekérdés megítélése jelentette. E csoport egyrészt a megyei visszaélések kiküszöbölését, amelyre az 1845 -44-i diétán ugyancsak született - szentesítésre azonban nem került - törvényjavaslat, csupán a megyerendszer tartalmi-szerkezeti átalakításával egybekötve tartotta elérhetőnek; másrészt a megye funkciójáról, hatásköréről, valamint a központi hatalomhoz való viszonyáról más elveket vallott, mint Kossuth és vele a hangadó liberálisok zöme. Ezeknek az volt a lényegük, hogy mind az ügyek eldöntésében, mind a döntések végrehajtásában feltétlenül országos egység szükséges, következésképpen döntést és végrehajtást, illetőleg az utóbbi irányítását központosítani kell, azaz mindezekre a megyék nem, hanem egyedül és kizárólag központi orgánumok - bármifajta reform elhatározására és döntéshozatalra a diéta, a végrehajtás kivitelezésére, vezetésére és ellenőrzésére a kormány - illetékesek. A csoport tagjai, egyébként a reformnemesség zöménél szélesebb - európai - látókörű elmék, e végkövetkeztetéshez részint elméleti úton jutottak el. Mégsem voltak doktrinerek: koncepciójuk kialakításához külföldi példákat és hazai tapasztalatokat egyaránt felhasználtak. Ezeknek az úgynevezett centralistáknak a köre kezdetben alig néhány főre terjedt, a megyei politikai élet elfajulásának sorozatosan ismétlődő esetei azonban fokozatosan egyre több hívet toboroztak eszméiknek. A kör legmarkánsabb egyéniségei először Trefort Ágoston, Lukács Móric és főleg Szalay László voltak, az a Szalay, akinél a liberális táboron belül legelőször bukkantak fel a centralista elmélet elemei. Nem véletlen, hogy ennek az irányzatnak úttörői azon liberálisok közül kerültek ki, akik származásuk, de méginkább életformájuk folytán sokkal kevésbé kötődtek a nemesi megyéhez, mint a megyékben élő és működő nemesi reformerek. A centralisták súlyát azután nagyban megemelte báró Eötvös József csatlakozása. Később hozzájuk szegődött Csengery Antal, majd Kemény Zsigmond is, de nem idegenkedett nézeteiktől a tekintélyesebbeknek tartott liberálisok közül Szemere Bertalan és Lónyay Menyhért sem. Az irányzat lelke és motorja azonban, képzettsége és az ellenzék vezérkarában elfoglalt vezető helye folytán, Eötvös maradt. Eötvös 1842 elején a megyének még egyenesen törvényhozási jogkört tulajdonított, két évvel később viszont a megyei autonómia tegnapi állhatatos védelmezőjét a centralista eszmék legnagyobb hatású propagátoraként ismerte meg az ország. Teljes bizonyossággal ma még nem állapítható meg, hogy Eötvös pálfordulásában mekkora szerepet játszott az általa szakadatlanul tanulmányozott külföldi államelméleti irodalom, illetőleg a külföld alaposabb megismerése, továbbá sógorának: Trefortnak a befolyása, végül - de nem utolsó sorban - azon illúziójának a megyei események láttán történt elvesztése, amelyet a megyékhez, mint a szükséges társadalmi reformok gyors kiharcolóihoz korábban fűzött, ö maga egyetlen reformeszméjének sem fordított hátat, de meggyőződéssé érlelődött benne a hiedelemmé vált gyanú, hogy a megyei képviseleti rendszerre épült országgyűlés a kormány nélkül nem, ellenében pedig még kevésbé képes a társadalom átalakítására. E meggyőződés logikusan vezette el arra a következtetésre, hogy csak a kormány lehet a reformok irányítója; ahhoz viszont, hogy e feladatát a társadalom maradi vagy nehézkes, továbbá ellenzéki erőivel szemben is be tudja tölteni, hatalmának szélesítésére van szükség. Eötvös tehát rálé-