Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 12. (Kaposvár, 1981)

Varga János: Megye és haladás a reformkor derekán (1840-1843) (Befejező rész)

sek felruházása nemesi birtok szerzésének és bármely közhivatal viselésének jogaival (de a többi politikai jog kiterjesztése nélkül), a protestáns lelkész előtt kötött házasság érvényességének és a katolikusok protestáns hitre térése szabadságának elismerése (a többi vallásfelekezet ilyen értelmű egyenjogúsítása nélkül), valamint az adózók által végzett állami és helyhatósági közmunkák egységes szabályozása. Minden más érdemi reformkísérlet hajótörést szenvedett. Nem jutott előbbre annak a két kérdésnek ügye sem, amelyet pedig az ellenzék a teendők élére helyezett: a városok belszerkezetének és diétái állásának rendezése, illetőleg a nemesség háziadó alá vetése. Az előbbi azon főrendi tábla ellenállása miatt hiúsult meg, amelynek konzervatív többsége nem volt hajlandó elfogadni a városrendezésnek azt a formáját, amelyet a rendek táblájának zöme - indokoltan célszerűbbnek tartott. A háziadó ügye pedig tulajdonképpen már a diéta megnyitása előtt elvérzett: mivel követutasításában csak 17 megye - bár jóval több, mint az előző országgyűlés alkalmával - mutatkozott késznek a háziadó vállalására, eleve nem férhetett hozzá kétség, hogy álláspontjukkal a diétán kisebbségben maradnak. Annak az országos pénztárnak a terve viszont, amelyet a rendek közhasznú vállalkozások finanszírozása végett szándékoztak felállítani, és amelynek tőkéjéhez - diétától diétáig történő megajánlás formájában -• a megyék többségében a nemesség sem vonakodott hozzájárulni, formailag azért vallott kudarcot, mert az alsó- és a felsőtábla nem tudott az alaptőke nagyságában megegyezni. Számos, a főrendeknél is keresztülment törvénytervezetre meg - magyar és birodalmi főtisztviselői tanácsára - az uralkodó nem adta áldását, vagy még csak álláspontját sem nyilvánította. A háziadó bukása már az országgyűlés előkészítése idején arról vallott, hogy nemesség, következésképpen az őt képviselő megyei törvényhatóságok többsége - éppen a megye társadalmi szerkezete folytán - belátható időn belül aligha lesz kész a nemesség jogait-érdekeit érzékenyen érintő, ám éppen ezért leglényegesebb társadalmi reformok önkéntes vállalására. A törvényhozás másféléves működésének soványka eredménye pedig élesebb megvilágításba helyezett egyébként régi tapasztalatokat, egyszersmind újakkal is szolgált. A liberalizmus kossuthi irányzatának híveiben az a meggyőződés mélyült el, hogy a szükséges reformok a törvényhozás adott szerkezete mellett akkor sem - vagy legfeljebb elkésetten és részlegesen - vihetők keresztül, ha a rendi táblának többsége igenli azokat, mert e többség elhatározását a mágnásháznak módjában áll kudarcra kárhoztatni; változás csak azon esetben remélhető, ha a főrendek többsége is vállalja - ami persze alig képzelhető - a reformokat, vagy ha olyan társadalmi erő szerveződik, amely már nem csupán a nemesi, hanem valóban az egész nemzet akaratának képviselőjeként léphet fel, és a maga morális erejével kényszerítheti a mágnásházat arra, hogy meghajoljon e nemzet akarata előtt. Ilyen össztársadalmi erő teremtésének igénye viszont feltételezte, hogy igenlői nem pusztán a megyékre hagyatkoznak, hiszen ezek mindaddig, amíg a nemesség önkormányzati és politikai szervei maradnak, nem hivatkozhatnak arra, hogy a társadalom egészének, vagy legalábbis többségének reprezentánsai. És Kossuthék gyakorlatilag is levonták e következtetést. Maga Kossuth - liberális társai tekintélyes részének is nem kis megrökönyödésére - már 1843 decemberében világgá kiáltotta Hírlapjában, hogy ne ámítsa magát a nemzet; arisztokraták, papok és nemesek egymagukban sohasem lesznek készek és képesek vég-