Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 12. (Kaposvár, 1981)

Varga János: Megye és haladás a reformkor derekán (1840-1843) (Befejező rész)

rették volna őt valamiféle összekötőnek minősíteni a központi hatalom és a rendek között, akinek nincs és nem lehet más feladata, mint a nemesi közösség akaratának kimondása a mcgycgyűléseken és tolmácsolása a kormányszervek előtt. Ennek megfelelően az önkormányzat teljesebbé tételének igényét a főispáni jogok szűkítésének igényével párosították. Egy sor megyében az olyan hivatalokat, amelyekhez nem kapcsolódott bírói funkció (jegyző, orvos, mérnök stb.), a főispán saját maga töltötte be kinevezés formájában, tehát anélkül, hogy kiszemeltjeit a megyegyűlés választása alá bocsátotta volna. Számos törvényhatóság ellenzéke azonban 1840 és 1843 között - főleg tisztújításkor - vitatni kezdte a főispán effajta jogát. Tolnában a liberálisok és a főispán a jegyző kinevezése ügyében csaptak össze, és az ellenzék határozata diétái törvénnyel kívánta kimondatni, hogy valamennyi megyei hivatal betöltésére kizárólag a rendek illetékesek. Csanádban az ellenzék megyeileg indítványozott ugyanilyen tartalmú döntést, a többség azonban a kérdést a követutasító választmányhoz tétette át. Biharban egyenesen a megyei orvos beállításának módja körül kirobbant vita indította el Tisza Lajos újonnan kinevezett adminisztrátor és az ellenzék csaknem évtizedes küzdelmét. Zalában a főispán azon tűzött össze a rendekkel, hogy az ő megkerülésével szerveztek egy levéltári iktatói állást. Még élesebb viták támadtak a bíráskodási funkcióra felhatalmazó tisztségek körül. Vasban és Győrben a liberálisok keresztülvitték, hogy a megürülő tisztviselői állásokat a főispán kikapcsolásával töltse be a mcgyegyűlés. Nyitrában a rendek mindössze ideiglenes helyettesítésnek voltak hajlandók elismerni, hogy a főispán esküdteket nevezett ki két restauráció között. Testben viszont az adminisztrátor által eszközölt esküdthelyettesítést is csupán jegyzőkönyvi óvás mellett vették tudomásul. Mivel a nemesi önkormányzat egyik sarkalatos alapelve volt, hogy nemesre csak általa választott bíró szabhat ítéletet, különösen nagy port vert fel a törvényszéki bírák kinevezésének ügye: az ellenzék 1840 után egy sor megyében harcot kezdett azért, hogy e jogot a főispánoktól elragadja. A korábbi századokban a táblabírákat, akik közül a megyei törvényszéki bírák kikerültek, általában a rendek maguk választották. E gyakorlat azonban alig néhány megyében - például Honiban - maradt fenn sértetlenül: a táblabírák kinevezése fokozatosan főispáni joggá változott. Sőt: azokat a táblabírákat is, akiknek egy évre vagy két tisztújítás közt feladatuk lett a megyei törvényszéken az ítélethozó szerepét ellátni, a főispánok jelölték ki, a közgyűlés pedig csak tudomásul vette a főispán döntését, vagy - formális hozzájárulásként - legfeljebb igent mondott reá. A bírák megválasztása viszont hatalmas fegyvert jelenthetett különböző ügyekben a kormány, illetőleg főispánja-adminisztrátora birtokában, mert - a bírói függetlenség hiányában - neki kedvező irányba befolyásolhatta az ítélkezésre kiszemelteket. E fegyvert akarta az ellenzék kicsavarni a kormánypárt kezéből, amikor „régi jog helyreállítása", „visszaélés megszüntetése" címén támadást indított a törvényszéki bírák választásának a rendek számára történő meg-, illetőleg visszaszerzéséért. Kísérletét Pozsony, Szatmár, Pest, Bars, Nyitra, Bereg, Vas, Bihar, Krassó, Borsod és Máramaros megyékben átmenetileg siker koronázta. E törvényhatóságokban hasztalan hivatkozott az ellenpárt arra, hogy a főispán bírójelölő joga törvényessé lett úzus, a bíráskodás és a törvényszékek általános rendezése nélkül tehát nem változtatható; hogy csak a főispán e szerepe biztosíthatja a kiválasztás