Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 12. (Kaposvár, 1981)

Varga János: Megye és haladás a reformkor derekán (1840-1843) (Befejező rész)

cirozott tudatlanságot" pedig a megyeszerkezet legnagyobb ellenségének bélyegezték, amely annak egyenesen alapjait ássa alá. Miután az 1839-i diéta különválasztmányának a megyei kihágások fékezésére készített tervezetéből időhiány miatt nem születhetett törvény, a kicsapongások pedig folytatódtak, Kossuth a Hírlap hasábjain már 1841 februárjában „nemzeti veszélynek" kiáltotta ki azt a lélekvásárlást, amely újabban nemcsak tisztújításkor, hanem közönséges kongregációkon is szerepet kapott; a visszaélést ,,a szabadság legkártékonyabb ellenségének" nevezte, mert a népjellemet rontja meg, és mindezt elsősorban nem a megvesztegetett tömeg, hanem a csábítók bűnéül rótta fel. Lapjában látott napvilágot a híres liberális: Balogh János cikksorozata, amely elsőnek festette le megrázó színekkel azt a folyamatot, amelynek során a tisztújításkor a szavazatok és a hivatalok a sokféle anyagi ós erkölcsi lekötelezettség és függés folytán adás-vétel tárgyaivá lettek. Kossuth, bár feketének, de ,,élethű"-nek nevezte a beszámolót; a helyzet leplezetlen ismeretét pedig a javítás első feltételének, a valóság szépítgetését önámításnak minősítette. Később is teret adott minden megnyilatkozásnak, így 1843-ban - Wesselényiének, amely „Nemzeti kórállapot" címmel a megyei élet -, időnként valóban szörnyű - visszásságait pellengérezte ki, és megszüntetésükre ajánlott eszközöket. A teljességhez tartozik, hogy a liberálisok egy részéből az önkritika sem hiányzott; bár - akárcsak Kossuth - a kormányt szintén hibáztatták, mert azzal, hogy főispánjai vagy adminisztrátorai nem egy restauráción a többség számára ellenszenves jelölteket erőltettek a rendek nyakára, vagy pedig nem kandidálták a többség kiszemeltjeit, maguk indították el az erőszakoskodás és vesztegetés lavináját; de önmagukat is okolták, hogy belementek a kormány utcájába, és hozzájárultak a megyei élet elfajulásához. Más kérdés, hogy az ellenpárt a továbbiakban is rávitte őket nem tiszta eszközök alkalmazására. A liberálisok vezérkara azonban mindezeket nem a megyeszerkezet szerves velejáróinak, hanem olyan visszaéléseknek fogta fel, amelyek éppen azt gátolják, hogy a megye betöltse eredeti rendeltetését. A visszaélések teljes megszűnését Kossuth és társai csak a polgárosodást fejlesztő és a vagyongyarapítást segítő törvények hatásától remélték. De addig is keresgéltek oly formák után, amelyek mellett lehetőségig biztosítható a megyei joggyakorlat tisztasága, és oly rendszabályokat sürgettek, amelyek a lélekvásárlást és általában mindennemű visszaélést: „a szabadság e legkártékonyabb ellenségét" - a vesztegetés fogalmának meghatározása után - a legszigorúbban torolják meg. Ennek érdekében ajánlották többek közt, hogy a hivatalra jelölendő tisztviselők személyéről úgynevezett elckonferencia döntsön; hogy a választásokat járásonként, esetleg településenként bonyolítsák le a nemesség egyetlen helyre csődítése helyett; hogy az előforduló kicsapongások ügyében pártatlan, külön e célra felállítandó, esetleg külmegyeiekbői álló bíróság ítélkezzék. Ugyanakkor hangsúlyozták, hogy a választásokat és általában a megyei életet jobbító intézkedéseknek nem szabad a megye funkcióját érintő kérdésekre kiterjeszkedniük; mellőzniük kell mindent, amely révén „más elem", azaz a kormány beavatkozhatna a megyék életébe, bárkinek létező megyei joga csorbulna, vagy lehetetlenné válnék, hogy a felek „becsületes úton" igyekezzenek maguknak többséget szerezni. Szembeszálltak azokkal az elképzelésekkel, amelyek a visszaélések korlátozását a megyeszervezet rendezésével - koordinációjával - kívánták összekötni, és ennek ürügyén a megyének mint