Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 12. (Kaposvár, 1981)

Dümmerth Dezső: A Csokonai-probléma

pongó eredetiség - ezt Kazinczy köre csak akkor tudta volna megítélni, ha műveltsége nem kizárólag német forrásokból táplálkozik, s ha nem csupán csak tudós nyelvművelők, de olyanok is vannak köztük, akikre „születésükkor Melpomene mosolygó szemekkel tekintett." Ezért nem kap irgalmat a fiatal, még Kazinczyt követő Kölcsey bírálatában a Dorottya sem. A bécsi Annalesben 1807-ben megjelent, szinte anakronisztikusán megértő kritika nyomtalanul enyészett el a korszak meg nem érett levegőjében. Sőt Kölcsey, kritikája végén egyenesen szembeszáll ez?el a bírálattal: „Ree. megvallja, hogy a Dorottyában geniális szökdelések vágynak, de megvallja azt is, hogy a Dorottyáról soha nem szólhat oly magasztalással, mint a bécsi Annalista szólott, ki még a versificatióval is rendkívül meg volt elégedve." Mi volt hát az, amiben Csokonai irgalomra talált? Kölcsey egyetlen helyen adózik feltétlen elismeréssel a költőnek. Éppen az általa megrótt népiességről írja: ,,. . . ezen oldal, mely felől Csokonai oly nagyot buka, neki egyszersmind legtöbb fényt szerez. Sentimental darabjainak legszebbjeik mellett hidegen marad a szív, de midőn makacsul tréfál s- a népnek tónusában lép elő, lehetetlen azon geniális szökdellést tőle megtagadni, mely a való vocatiónak bélyegét hordozza." Ez az egyetlen vonatkozás a bírálatban, ahol nem lehet Kazinczy hatását kimutatni. Kölcsey itt önálló véleményét mondja el, mint aki értékelni tudja a népi megnyilvánulásokat az irodalomban. E felfogást nem tanulhatta mesterétől, mert Kazinczy - egy idősebb nemzedéket képviselve - élete.végéig a felvilágosodás szelleméből folyó idegenkedéssel viseltetett népköltészettel, népies költészettel szemben. Éppúgy, mint pályája elején maga Csokonai is. Kölcsey vélekedése tehát ott a legönállóbb, ahol dicsér. Ugyanezt a befolyástól mentes észrevételt mutatja egy másik helyen is, ahol ezt mondja: „Ree. azt hiszi, hogy őtet a Hafiz sírhalmában is azon makacsul vidám lélek kapja meg, ami a Parasztdalban s más hasonlókban uralkodik . . ." Csokonai „makacsul vidám lelke" tehát ott kap egyedül bocsánatot, ahol „a népnek tónusában" lép elő. Ez mély felismerés. Bár a költő sokoldalú lényét nem világítja meg teljesen, mégis nagy jelentőségű. A szigorú kritikus, aki „a nagyobb publicum értelmével" készült megvívni, ott, ahol dicséretre kényszerül, mégis csak ennek a nagyobb publicumnak: Csokonai magyar olvasóközönségének ad igazat. Mert azok a műveltség nélküli olvasók, akikre Kazinczy leveleiben céloz, nem Csokonai műveltségét csodálták, hiszen ezt nem ítélhették meg. A „népnek tónusát" élvezték ők is, és mindazt, ami ezzel együtt jár: a tüzet, a természetességet és „a makacsul vidám lélek" szeretetreméltó tréfálkozását, minden szomorúság utáni állandó felderülését. Ha nem is követhették mindenütt a humor magaslataira, de élvezhették benne a társadalmi kritikust is, aki - ha megjelent a nép tónusában - valóban a nép szemével látott. Az irodalmi vezérség arisztokratikus szelleme azonban nem tartotta döntőnek, sőt, fontosnak sem egy költő értékelésénél a közönség, a nép szeretetét. Kazinczy a Csokonai-tisztelőket mint az alantas komikum kedvelőit képzelte el a költő néhány verse alapján, részeg tréfák közötti duhajkodásban. Ezért írta Helmeczy Mihálynak: „Tegnap . . . látám a' Márton által kiadott Csokonai verseinek első kötetét. . . Az első strophához a' Békcgérharczhoz . . . még muzsikai