Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 12. (Kaposvár, 1981)

Dümmerth Dezső: A Csokonai-probléma

A bírálatot Kölcsey még 1815-ben írta. Magatartása hasonló Kazinczy arisztokratikus magatartásához. Tanulmányát ezzel a mondattal vezeti be: „Azon aesthetikus, ki Csokonairól szól, kénytelen a nagyobb publicum értelmével megvívni ..." S megkezdődik a furcsa harc kritikus és olvasóközönség között. Mielőtt észrevételeit részletezné, elöljáróban a következő megállapításokat teszi: ,,. . . a Lilla ugy nem éri fel Himfyt, mint a messzéről csillámló tűzi játéknak fénye a volkánét... az érzés és cultura tekintetében őtet Daykához tennünk nem lehet... az ódában Virág ugy áll neki ellenében, mit egy Olympius a bámuló előtt..." S azután előzékenyen hozzáteszi: ,,levettünk-e azért mindent Csokonairól? nem marad-e még elég oldal, mely felől fényben jelenhet meg?" Már itt teljesen Kazinczy megállapításaira, hangjára és modorára ismerünk. Himfy, Dayka, Virág felmagasztalása Csokonai ellenében, s ugyanakkor egy udvarias fordulat, nehogy egészen elfogultnak lássék. Ezután, a költőt fejlődéséből igyekezve tekinteni, felsorakoztatja a vádakat. E vádak ugyan nem sorrendbe szedve jelentkeznek a tanulmányban, de ha megpróbáljuk ezeket csoportosítani, kiderül, hogy a kritika két nagy, de több részletre oszló vádpontban egyesül. Az egyik vád a műveletlen ízlés, a másik az eredetiség hiánya. A műveletlen ízlés megint csak a régi Kazinczy-féle vád. Kölcsey a maga történetiségében bontakoztatja ki a debrecenizmust, mikor arról ír, hogy az ifjú Csokonai, Kazinczy és Földi János közül inkább az utóbbit választotta mesterül. Annak a Földi Jánosnak felfogását követte, aki ezt hangoztatta: ,,A köznépé az igaz magyarság, az idegennel nem egyvelges magyarság." Ezt az eredetkutató szemléletet Kölcsey igen éleslátóan, a költő társadalmi helyzetével hozza kapcsolatba. De csak azért, hogy ítélete annál súlyosabb legyen: ,,Ö . . . oly sorsban született, mely alacsony ugyan nem volt, de neki még sem szerezhetett ifjúkorában oly társalkodást, mely az ugy nevezett nagy világ csinosabb tónusát vele megismertette volna." S mintha csak azt a levelet olvasnánk, melyet Kazinczy 1808-ban intézett a kritikushoz, megállapítja, hogy midőn Csokonai Földivel együtt vallotta: ,,. . . a köznéptől kell magyarul tanulni, s mivel ő ezt. . . cselekedte is, innen van, hogy az iskolai tónust, az alföldi provincialismust levetkezni nem igyekezett. Még ma is ott állanak sok szép dalaiban a Gyöngyalak, a Kincsem, a Csócsi, s más számtalan köz expressiók, melyek a legszebb sorokat elrútítják." Amit Kölcsey itt alföldi provincializmusnak és iskolai tónusnak nevez, az Kazinczy magánleveleiben „kollégiumi por", de leginkább a debreceni tógátusokat gúnyoló „mendikási tónus" megjelöléssel fordul elő.

54 „Populär és pöbelhaft közt nagy a különbség" - írja Kölcsey Schiller Bürger-kritikájára hivatkozva, és Csokonai népiességét alacsonyságnak minősíti, ugyancsak híven a széphalmi mesterhez. S magyarázatul újabb vádat kap a költő. Azt a vádat, hogy nem tudott beilleszkedni korának társadalmi rendjébe. „Zabolázhatatlan" - írja róla, s bár nem titkolja, hogy ez a zsenialitás bélyege is volt, megcsendül a nekrológ-vita bonyodalmait idéző, kimagyarázott, de fájó megállapítás: „Ezen zabolátlanság... kísérte őtet egész életében... őtet ezen nyugtalanság cynikussá tevé." Kazinczy-Kölcsey, a műveletlen ízlés vádjával tehát társadalmi ítéletet mond a halott Csokonai felett. A felcser fia, aki származásánál fogva nem tanul-