Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 12. (Kaposvár, 1981)

Dümmerth Dezső: A Csokonai-probléma

többek közt, az Előbeszéd-ben. - De poétának lenni éppen azt teszi. . . hogy költeni és képzelni tudjon az ember."

/l6 Észrevehetően Fazekast éppen ez nyugtalanította. Ezért ír „Füsüs Ilona" nevében. Éppen nem örvendezik azon, hogy a leírás nem vonatkozik Somogyra. A ki nem mondott aggodalom: ha igaz, hogy Somogyban egyetlen személy sincs, akire a Dorottyáról adott leírás ráillene, ki tudja, hátha éppen Debrecenben látta akkor az eredeti példányát, és saját szülővárosát is csúfolni akarja vele. Ezért jónak tartja hosszas, erkölcsi prédikációba bocsátkozni az öreg kor megbecsüléséről. Ügy oktatja Csokonait, mint a papok a vásott gyerkőcöket: ,,Mi is megvénülhetünk még, Édes Ur!" Aztán naívul hozzáteszi: ha mindenáron szeret női hibákat kipellengérezni, akkor legalább ,,a férfiak közé is fessen ördögöket." Azt lehetne hinni, hogy Fazekas csak tréfából írta ezt a levelet, de alaptónusa ugyanaz, mint a Kazinczynak írt haragos levél: morális kioktatás. Végül „megengedi" hogy Csokonai mégis csak „a somogyi erdőségekben" látott hasonlókat. Csokonai tehát a műfaj, az irodalmiság tartalmat kereső szempontjaival egyedül állt. Kazinczy, saját ízlésvilágának mesterkélt, neoklasszikus-racionális kereteiből éppúgy nem tudott kibontakozni, mint Debrecenben Budai Ézsiás, vagy Fazekas a hétköznapi szemléletből, illetve a helyi elfogultságból. A Budai Ézsiás által felvetett probléma azért volt megoldhatatlan, mert egyik fél sem látta az igazságot. Csokonai egyszerre volt „született" és „tanult" költő. De nem formalista szempontok szerint, hanem új nemzedékekre mutató, mélyebb tartalommal. 3A probléma első szakasza tehát Csokonai alakját társtalan magányosságban mutatja. Kiderült, hogy a társadalmi rendben boldogan elhelyezkedett, külsőséges „debrecenizmusnak" éppúgy idegen maradt a korlátait nem tisztelő kicsapott diák, mint Kazinczy arisztokratikus ízlésének a felcser fia. Kazinczy véleménye egyre jobban elmélyül eredeti, elutasító irányában. 1809-ben már így ír: ,, . . . én egészen másként gondolkozom a' M. Poéták felől, mint legtöbben: azokat szeretem, a kiket sokan nem csudálnak, talán nem is akarnak ismerni: a' kiket nagyon csudálnak, azokat én nem csak nem csudálom, hanem nem is szeretem. Az Orczy Bugaczy Csárdáját úgy admirálom, mint a' Horátzius Epistolájit a deák Poézis legszebb darabjai között: ellenben Csokonait scandalizálva olvasom sokszor 's egynéhány esztendő alatt sok Tomusra gyűlt verseit nem is ismerem verseknek legnagyobb részben.'"" E sorok egyúttal a probléma kifejlődő második szakaszát is megvilágítják. Kazinczy, midőn Csokonai-ellenes ítélkezését kifejti, tudatában van annak, sőt büszke rá, hogy véleménye szemben áll a sokaságéval. Ez a büszkesége az évek haladtával egyre inkább kitűnik megnyilatkozásaiból. Számunkra érdekesek ezek a kijelentések, hiszen így ő maga tudósít bennünket arról, hogy a Csokonai-kedvelők többen vannak, mint a kedvezőtlenül ítélő kritikusok. Az élő Csokonai művei legnagyobb részükben ismeretlenek maradtak, de halála után egyszerre két kötete is jelent meg: a Lilla és az Ódák, melyeket a debreceni barát, Kis Imre adatott ki. A Dorottya költője tehát éppen a nekrológvita és az Árkádia-per idején új oldaláról is bemutatkozott az olvasóknak. így nem véletlen, hogy Kazinczy is ebben az időben kezdi hangsúlyozni a sokaságtól