Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 12. (Kaposvár, 1981)
Dümmerth Dezső: A Csokonai-probléma
Az ilyeneken és hasonlókon sokan nevettek ugyan, mikor felolvasta baráti körben, de nem vették észre, hogy a tréfálkozó és néha sikamlós történetekkel mulató Csokonai több, mint víg cimbora. Nem vették észre, hogy a ,,bohém" költő kedves, vagy kissé vastag komédiázása nem mindig önmagáért van. Ö, aki egész életében nagyurak alkalmi verselője maradt, valójában társadalmi kritikus volt, aki néha tréfás, karneváli jelmezben, esetleg „cselédházi scénában", de a humor magaslatáról mondta el véleményét. Egyetlen, életében megjelent nagyobb műve, a Dorottya előszavában a komikum természetét magyarázva tiltakozik ugyan az ellen, mintha szatírát írt volna, de máshol elejti ezeket a jellemző szavakat is: ,, . . . én földi s különösen nemzeti dolgokat kívántam írni, hogy némelly nemzeti visszaéléseket inkább megróhassak." Mikor a Csokonai hírnevét tépázó összes viták lecsillapultak, és az Árkádia-per utolsó hulláma is elsimult, váratlanul egy ismeretlen idegen hangja szólalt meg. Osztrák folyóirat, a bécsi Annalen der Literatur 1807-ben kritikát közölt a Dorottyától. A névtelen kritikus igen meleg, elismerő szavakkal nyilatkozik Csokonairól és művéről, a Dorottyát igazi mesteri alkotásnak tartva az eposzköltészetben. „A Dorottyát joggal nevezhetjük ideálnak az elbeszélő költészet komikus fajtájában" - jelenti ki a cikk. Dicséri a költő képességeit, mellyel a komikus jelenetek tarka sokaságán uralkodik, majd kiemeli a sokféle karakter jó ábrázolását. Ezután így folytatja: „Emellett nem hiányzik az epopea főerénye sem ... az egység, mert egyetlen érzés, egyetlen szenvedély az uralkodó mindig, nevezetesen Dorottya hősiessége, aki barátnőivel együtt a farsangon egy férfitől kapott sértést akar megbosszulni ... A tárgyat Csokonai olyan jó pszichológiával kezelte, mint Wicland Oberonjában. A magyar nemzeti karaktert mindenekfelett nagyon jól megfigyelte. A szatíra a társasági életet éri, úgy mint Wicland Új Amadis-ában. A nyelv korrekt, a verselés jó és zengzetes." E hang egészen új és szokatlan. Hogy mennyire nem illik bele az akkori hazai vélekedésekbe, akkor látjuk a legjobban, ha ezt a bécsi bírálatot összehasonlítjuk Kazinczy megjegyzéseivel. Rumy Károly Györgyhöz intézett levelében ír a fenti kritikáról, és azt „kitűnő"-nek tartja. (Szószerint: „Csokonays Dorotytya ist vortrefflich recensirt.") Ezután így folytatja: „Csak be kell vallanom, hogy én az ő deus ex machiná)áva\ sohasem tudtam kibékülni. Baggesen alkalmazza Parthenaidajában, de a Parthenaida görög versezetben, egy hasonlóképp görög módon mintázott nyelvben van írva, és a görög istenek a költeményben kezdettől fogva jelen vannak ... de a rímes és nem görög Dorottyában csak bonyodalmakat oldozni jelennek meg, és a TekintetesVénus-Asszony somogyi földbirtokosnak tart prédikációt csodás hatalmáról . . . - Wieland és Baggesen, vagy Gőthém bizonyosan egészen másképpen viselkedtek volna. Csokonait érdemelten lehet becsülni, sőt még csodálni is, de ő nem klas~szikus. - Verselése varázslatos, geniális alkotásai sok és nagy örömet adnak: de ez inkább csak csillogás, amely vakít. Milyen egészen más ez Virágnál, Daykánál és Kisemnél!'" 5 ' 5 E mondatokból világos, hogy Kazinczy, bár a bécsi bírálatot „kitűnő"-nek tartja, annak egyetlen sorával sem ért egyet. ítéletét minduntalan béklyóba köti a nyelvújítás szellemének formalizmusa. Csokonai dicsérete és hibáztatása a nyelvi gondolat körül forog. Legnagyobb elismerése csupán a verselésre vonatkozik, mint ahogy gáncsa is csak ennek „vakító csillogását" kárhoztatja.
