Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 11. (Kaposvár, 1980)

Varga János: Megye és haladás a reformkor derekán (1840-1843) (Első rész.)

másrészt a kérdések eldöntésében részes reformtábor növelésének politikai szempontja játszott szerepet. A kettő azonban korántsem mindig volt összhangban egymással; hiszen oly megyékben, amelyekben kevés szabadfoglalkozású értelmiségi működött, ugyanakkor az egyházi vagy kamarai uradalmak túlsúlya dominált, az alkalmazott honoráciorok voks joghoz juttatása éppenséggel a konzervatív tábor erősítését eredményezhette. Ez a magyarázata annak a jelenségnek, hogy bizonyos rétegek megyei szavazatjoga mellett néhol a konzervatívok is felléptek, néhol viszont épp az ellenzék javasolta olyan rétegek megfosztását a voksjogtól, amelyek ezt csupán elnézett szokás alapján gyakorolták. E taktikai szempont hangot kapott a honorácior fogalmának értelmezése körül csaknem mindenütt fellobbant vitákban is. A politikai jogokkal megyeileg felruházandó értelmiségiek körét maguk a liberálisok is úgy igyekeztek megvonni, hogy az értelmiségnek egyrészt csak kellően iskolázott és önfegyelemre képes, másrészt olyan kategóriái kapjanak voksjogot, amelyek az adott törvényhatóságban előreláthatóan a reformok mellett adják le szavazatukat. Ezért okozott nekik gondot, hogy honoráciornak minősítsék-e a falusi tanítót, vagy azt a gazdatisztet, aki magán- vagy jogi személy alkalmazásában, azaz függő viszonyban áll. Több törvényhatóság elfogadta azt a meghatározást, hogy honorácior az az értelmiségi, aki csak megyei bíróság alá tartozik és csupán a nemesi terheket viseli. E honorácior-fogalom alá azonban a különböző törvényhatóságokban nem azonos, hanem különböző értelmiségi csoportok kerültek volna. Számos megyében a nem nemesi értelmiség változatlanul parasztmódra adózott, a többiben viszont az értelmiség különböző szélességben került teherviselés szempontjából a nemességgel egy sorba. Bonyolította az ügyet az is, hogy az ellenzék a „honorácior" fogalmát nemcsak az értelmiségi, hanem a nagyobb értelmességet kívánó pályákon működő és pénzjövedelemből élőkre, így a kereskedőkre és gyárosokra is ki akarta terjeszteni. Kezdetben a liberálisok egy csoportja - éppen a radikálisok közül ugyancsak ellenezte, hogy a nem-nemes eredetű honoráciorok a megyében bármilyen nemesi jogot kapjanak. E nézetet vallotta először Kossuth is, sőt legvilágosabban ő foglalta össze az ellenzők indokait. Ezek szerint azonkívül, hogy nagy tömeg szavaztatása megoldhatatlan, a honoráciorok felemelése a nemességhez hátráltatja az osztályfalak lebontását; a liberálisok tulajdonképpeni célja, hogy a szabadságjogokban a nép egésze részesüljön; ez könnyebben elérhető, ha a jogtalanok tömegét nem fosztják meg az ő képviseletére hivatott, legértelmesebb rétegtől, mert kettejük elkülönözése esetén a konzervativizmus ürügyet talál arra hivatkozni, hogy a nép arra érett része úgyis az alkotmány sáncain belülre került, a jogélvezők számának további gyarapítása tehát felesleges és veszedelmes. De Kossuthék csak átmenetileg helytelenítették elvi indítékokból a nép és a népi értelmiség jogi elkülönítését, és hamarosan belátták, hogy a polgári társadalom létrehozásának ügyét taktikailag eredményesebben szolgálhatja, ha a honoráciorok a megyegyűlés egyenjogú tagjai lesznek. így azután a honoráciorkérdés mindezek ellenére elsődlegesen liberálisok és konzervatívok összeütközésének vált a következő években tárgyává. Mivel a honorácior-ügy egyszersmind pártkérdés volt, a megyék jelentős hányadában vagy tisztújítás előtt, vagy azoknak a választmányoknak a javaslatai kapcsán merült fel, amelyeket a restaurációk rendjét szabályozó tervezetek kidolgozásával bízott meg a közgyűlés. Csanád ellenzéke a papi és kamarai nagybirtok