Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 11. (Kaposvár, 1980)

Varga János: Megye és haladás a reformkor derekán (1840-1843) (Első rész.)

vasztóan hatott a szorgalomra; következésképpen a polgári fejlődéssel nem férhetett össze. Ennek bizonyítéka, hogy a gazdasági kényszer maga is kezdte áttörni a limitációval, azaz gazdaságon kívüli kényszerrel felállított korlátokat: a negyvenes évek elején nem egy megye, így például Esztergom, bevallotta, hogy az aratórész limitációját már vagy negyedszázada egyetlen arató se tartja meg. A reformerek, Széchenyi Istvánon kezdve, ismételten felléptek e káros, ugyanakkor egyre inkább csak üggyel-bajjal érvényesíthető „kollektív monopólium", a limitációs jog ellen. Sopron és Veszprém 1840-ben abba is hagyták a gyertya és faggyú árának megyei megszabását, Pestben pedig 1841 júniusában Kossuth minden bériimitáció megszüntetéséért indított frontális támadást. Indítványának pártolói azzal érveltek, egyébként tévesen, hogy a bériimitáció csak a napóleoni háborúk alatt, a bankó világban kezdődött el, amikor munka és ár összezavarodott; bevezetése viszont semmiféle törvénnyel nem igazolható, ezért nem is lehet törvényessé vált szokásnak, hanem csupán visszaélésnek tekinteni. Bár a konzervatívok megkísérelték a kérdést országgyűlési tárgynak minősíteni, e megye egy véleményadó küldöttség javaslatára 1842-től eltörölte a limitációt az arató- és cséplőrészrc, minden mezei és szőlősnapszámra, sőt a mesteremberek munkadíjára is. Pest megye nyomán 29 másik megye ellenzéke hozta 1841-1843 közt szőnyegre a limitáció megszüntetésének ügyét, néhol csupán egyes ár- és bérfajtákra vonatkozóan, számos helyen azonban általános kiterjedtségben. De a pesti példa csak néhány megye többségénél talált - helyenként részleges - utánzásra. így Csanádban, amely 1841 novemberében a regálék körébe nem tartozó valamennyi cikk ármegállapításáról lemondott; Ungban, amely 1842-ben limitálta az aratórészt utoljára, vagy Borsodban, amely 1843 augusztusában, végleg felhagyott bármiféle munkadíj szabályozásával, mindenfajta iparkodás „e borzasztó béklyójával". Pedig egy sor törvényhatóságban - például Gömörben, vagy Fejérben, ahol Madarász Lászlóék pártja csatázott a Zichy-testvérek ellentáborával - szinte késhegyig menő harc folyt le a limitáció ellenzői és barátai közt, és többhelyt először azzal odázták el a döntést, hogy - a régi szokásnak megfelelően - bizottságot küldtek ki a kérdés körülményesebb megfontolására. A limitáció hívei mindenütt azzal érveltek, hogy feloldására, mivel országos gyakorlatról van szó, önmagában egy megye se lehet illetékes, a nép különben is hozzászokott, előkészítetlen megszűnése csak zavart támasztana; csupán Hevesben fogalmaztak nyíltabban: a megyének semmiféle előjogról sem szabad lemondania. így történt, hogy a kérdéses 29 megye közül 26 vagy a követutasító választmányhoz tette át a bér- és árszabás kérdését, vagy pedig - legalábbis meghatározott területeken - elvileg megmaradt a limitálás gyakorlata mellett. Néhányan, jeléül annak, hogy e monopólium a fejlődéssel szemben hosszú ideig már nem tartható, felemás végzéssel: Nógrád az aratórészt 1841-ben is, 1843-ban is engedőlegesen, nem kötelező erővel szabta meg, és határozatilag is kimondta a szabad egyezkedés lehetőségét; Heves 1843-ban az aratórészre alsó- és felső határt, tulajdonképpen mozgó skálát állapított meg, hogy a felek a kettő közt alkudhassanak; Komárom pedig 1842-ben meghatározta ugyan az aratórész maximumát, de döntését annak kimondásával toldotta meg, azaz tette gyakorlatilag semmissé, hogy a felek alkuja a maximum felett se tilos. A Helytartótanács a limitáció jogát önszántukból korlátozó megyék eljárásához a bér- és árszabás híveinek ösztönzése ellenére se fűzött megjegyzést,