Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 11. (Kaposvár, 1980)

Varga János: Megye és haladás a reformkor derekán (1840-1843) (Első rész.)

utasítások számára előjegyezte indítványát, 1841 márciusában a napirenden szereplő népnevelési tervezet vitája során Nyáry megismételte javaslatát. A közgyűlés erre úgy intézkedett, hogy a követutasító választmány dolgozzon ki a megvalósítás módjára tervezetet, és ha a megye célszerűnek találja, más megyékkel is közölje pártolás végett. A tervezet idejében elkészült ugyan, de a választmány csak követutasítási előterjesztésének egészével együtt vitte a kongregáció elé. A megye azonban hivatalosan nem tájékoztatta annak tartalmáról a testvér-törvényhatóságokat, így csupán Bihar fordult 1842 végén körlevélben a kötelező örökváltság pártoltatása végett a megyékhez, amikor az elv külön tárgyalása már feleslegessé vált, mert megkezdődött az utasító választmányok mukálatainak vitája, ennek kapcsán pedig rendszerint felmerült az örökváltság ügye is. f) A vontatóügy A 19. század negyvenes éveinek fordulóján a közlekedés egyetlen lehetőségét - a hajózást nem számítva - a tengelyen vontatás: a szekerezés jelentette. Ennek bonyolítása mindazok vonatkozásában, akik saját fogattal nem rendelkeztek, vagy nem akarták azt igénybe venni, kivéve Árva megyét, az egész országban a jobbágyokra kényszerűen háruló kötelesség volt: nekik kellett mind az állami és megyei tisztviselők és katonák, mind pedig a magánutasok fuvarozásáról-szállításáról gondoskodniuk. Néhol, a legforgalmasabb utak mentén, kialakult egy sajátos társadalmi csoport, az úgynevezett gyorsparasztok rétege, amelynek tagjai magánutasok fuvarozására specializálták magukat. Általánosságban azonban korántsem ez jellemezte a közlekedést, hanem a jobbágyi forspontkényszer, amely a vontatással volt azonos, de hozzátartozott a hetélés is. A megyék közgyűlései előírták, hogy az adózó helységek kötelesek a székvárosban, továbbá az ugyancsak általuk kijelölt helyeken - főleg városokban, útkereszteződési csomópontokon és átkelőhelyeken - megszabott sorrendben és számmal fogatokat tartani, hogy részint a tisztviselőknek, részint a magánutasoknak bármikor rendelkezésükre állhassanak. Mivel eredetileg egy-egy hétig egyhuzamban tartott a kirendeltek szolgálata, e kötelezettség a hetélés nevet kapta. Ezen túlmenően a helység mindenkori elöljárójánál utazási céllal bárki bejelenthette igényét előfogat kiállíttatására, és annak utasítására a kijelölt adózó az igénylő tovaszállítására kényszerült. A kongregációk megszabták a fuvardíjat, amely mind a hivatalos, mind a magátutasok elszállításáért mérföldenként járt. Csakhogy e vontatóbért a forspontozó jobbágy magánutastól is kevés törvényhatóságban kapta közvetlenül kézhez: általában az elöljárónak fizették le, aki ezután beszámította azt a fuvart lebonyolító jobbágy hadiadójába. A megyei tisztviselők pedig nem is készpénzzel, hanem nyugtatvánnyal fizettek, ezek ellenértékét viszont az illető jobbágy háziadójából vonták le. E rendszer részben súlyos terhet jelentett az adózónak, bár kereseti forrásul is szolgált számára, ugyanakkor kellő ellenőrzés hiányában ijesztő visszaélésekre nyújtott alkalmat. Hiszen például Szatmárban 1840-ben 8850, Barsban 1842-ben il 480 forint ment el háziadóból a tisztviselők szekerezésére; Abaújban pedig 1843-ban egy revíziós bizottság 1488 forint értékű útinyugtát nem volt hajlandó tisztviselőktől elfogadni, mert ennyinek mikénti kiállításáról nem tudtak számot adni. A vontatás, de még inkább a hetélés nem egyszer a legnagyobb dologidőben kötötte le az adózó saját gazdaságában is nélkülözhetetlen idejét és